Csillag mondókája

2010 április 6. | Szerző: Sebesty

 

Csillag  mondókája

 

Egyszer volt, hol nem volt, a búzaföldeken innen, de a rozstáblákon túl, ott, ahol a Tisza a Dunába torkoll éldegélt egy szegény legény. Talán ötszáz éve is lehetett, traktorral szántani nem mehetett.  Nem volt neki egyebe, csak egy darab földje, egy nádfedeles háza, egy kutyája, egy macskája, no meg egy Csillag nevű lova. Feleséget meg még azért nem keresett, mert igen szerette a petrezselymet.

Igen ám, hanem a ló nem akármilyen ló volt, de egyenesen táltos, s erről bizonyságot is tett már most: Gazdáját mindenhova elvitte s hozta, s mikor sóhajtozva nézett az ég kékjébe, szava ennyi volt csak feléje:

–Kedves gazdám fel a fejjel, sohase keseredj el!

Ennyi rendesen elég is volt, s a bíztatás nyomán ment minden, mint a karikacsapás. A szántásban is segített, ő húzta az ekét, hiszen minden évben zabot vetett a gazda s a termés életüket bearanyozta. Csak egy volt a baj, ez a legény kissé irigy volt. A madaraktól még egy magot is féltett, mindenhova madárijesztőt tett. A zabot persze a csillagtáltos is nagyon kedvelte, s ha kapott belőle mindet megette.

Történt aztán egyszer, egy szép őszi reggelen, hogy legényünk csak levegőt látott a vederben. Elfogyott a zab, jaj mi lesz most már, mindet elvitte tán a madár? Szaladt is nyomban csípőre tett kézzel, kereplővel meg egy újabb madárijesztővel. Majd ő elkerget minden szárnyast, hogy a határban egyetlen egyet se láthass! Hogy merik őtet meglopni, a magot a kalászból kicsórni?

A  madarak szelleme mérges volt már nagyon, hogy lehet fennakadni egy picike magon?  Szellemszárnyát messzire terjesztette és a zabot beporozni nem engedte. A szeleket elkergette. Gondolta egy kis bosszú nem árthat, hogy e mogorva, zsugori ifjú megtanulja végre, a madaraknak is a mag az elesége. Bezzeg jó a sok csőrös, ha kukacokat öldös! Hernyót, pondrót megesz, a gyümölcs milyen zamatos lesz! Hanem most betelt a pohár, a madarak szelleme megoldásra vár. Méghogy őket ijeszteni?! Kereplőkkel elkergetni?!

Nem késett soká a válasz. Nem késhetett, Csillag ismerte az illemet. Megértette a morcos szavakat, sajnálta a madarakat. Tudta jól mi a baj. Ne legyen már több sóhaj.

–Ne búsulj semmit édes gazdám, csak mosolyogj, s a többit bízd rám!—Ekképp beszélt a táltos vígan, és rúgott meg dobrokolt nyugodtan. Aztán papírt és tollat ragadott és egy versikét faragott.

–Nnnnna, mi legyen? Mit tegyek, hogy mindenem meglegyen?—Szólt megint a legény, várva figyelemmel, hova lukad ki a ló evvel a beszéddel? Az pedig nyihogott még párat, nyújtózkodott s ekképpen folytatta a szónoklatot:

–Vesd csak el bátran a magot, mint eddig, de közben mondjad és hirdessed: ”Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magadnak.”

Úgy is tett a legény. Kiment a határba s a magot akképpen szórta, ahogy a lova mondta: „Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magamnak!”

Mire a földecske végére ért, csodálkozva vette észre, hogy még mindig van zab a vedrébe’. Jól van, gondolta s a zabszemeket hazafelé is elszórta. Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magának. Aztán hazaérve, megetette, megitatta, lecsutakolta, kialmozta a lovát, s ő is bement a házba, hogy magát kiszolgálja. Vacsorája szalonna, hagyma és kenyérke, a szegény ember ezer éve ezt eszi ebédre, estére.

Aztán, ahogy a tél is elmúlt, s megérkezett a tavasz, kizöldelt a zab. Nézte emberünk, nézte, s nem hitt a szemének, mert az biz nem látszott kevésnek. Várta is az aratást, többször kilovagolt, hunyorgott reája, hogy szökken szárba, azt kukucskálta, hogy fordul termőre táltosának étke.

Már közelgett az aratás, mikor csókák érkeztek s a zabföldre repültek. El akarta hessegetni a gazda, de táltosa nem hagyta:

–„ Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magadnak!”

 Úgy is lett. Eszegethetett minden csókalány és fiú, nem lett a zab fölött háború.

 Eltelt egy nap, eltelt két nap, harmadnapra délre, megérkezett a varjúcsapat. „Egyet a varjaknak…” szólt most már a gazda s a táltos bólintva ráhagyta. Kellett még egy nap, két nap, hogy megérjen egészen a zab. Lássatok csodát, sorra megtelt zabbal az összes zsák. A gazda három részre osztotta: egyet a piacnak, egyet abraknak, a többit meg meghagyta magnak.

Így éltek sokáig, Csillag és gazdája, minden évben szépen nőtt a zab. Feleség is került, Terka volt a neve, őt aztán a házban mindenki szerette. Megtanulta ő is a versikét, a barátság fonalát senki sem tépi szét. Csókák, varjak, lovak és emberek szeretetben teljen minden percetek!

Adjatok, ha adni tudtok, szotyit az etetőbe hordtok. Minden madár fülelve jár, csőrtől csőrig jár a csirip és trilla: ide gyertek, ebbe a kertbe, jóllakhattok újra meg újra, s mind egyszerre.

Ólalla, csak gyertek, gyertek kis éhesek!

Hívnak titeket gazdák, gyerekek, emberek.

Ha kint jártok a földeken, nézzetek szerteszét, melyik lehet az a zabvetés, ahol csókák, varjak, lovak és emberek egyaránt élhetnek. Találtok majd sok szép búzát, rozsot meg zabot. S ha szeretitek a lovakat, pónikat, vihettek belőle tenyérbe, vödörbe, s emlékezzetek ránk örökre.

 

Csillag mondókája pedig házról házra jár,

Tele van madárral az egész határ.

Jó kis versike, fújják hát reggeltől estig,

Te se felejtsd el egyetlen percig!

 

 

A péktündér

2010 április 6. | Szerző: Sebesty

 

A   péktündér

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a mesék birodalmán innen s a valóságon túl, ott, ahol a mesék születnek, volt egy hatalmas tölgy. Ez a tölgy, volt vagy háromszáz éves és olyan odvas, hogyha esett az eső nyugodtan beállhattál az odújába.

Történt egyszer egy borongós őszi napon, hogy egy kislány meg egy kisfiú, pont olyan, mint te—eltévedt az őszi alkonyon. Gombát kerestek ők, tele is lett a kosár, de az ösvény, mily borzalom –eltűnt a hátuk megett. Lábnyomukon a  a sok víz csordogálva pergett. Ázva fázva álltak ott a réten, szomorúan, kéz a kézben. Hanem a rétnek közepében, mint tudjuk, ott  állt a  nagy fa, makkocskák termettek rajta. Meglátva a tölgyet, gyorsan odasiettek, s az eső elől odújában megtelepedtek. Egy darabig ültek csendesen, nyugodtan, de aztán elkezdtek körbenézi, az oltalmazó odút jobban megszemlélni. Hát, ahogy így nézelődnek, no hiszen mit látnak?

Egy lépcsőt mely felfelé vezeti a lábat. Egy percre elállt a lélegzet, aztán összeszedtek egy kis merszet. A fiúcska, ki bátrabb volt egy cseppet így szólt:

–Megnézem, hogy e lépcső hova vezet.

–Jaj, engem itt ne hagyj, csak egy pillanatig maradj!—Így szólt a lány, a halovány.

– Egy kis bátorság kell még nekem. Együtt menjünk! Jó? Ezt kérem.

Úgy is lett, fogták egymás kezét, s egyre feljebb mentek, míg egy ajtóhoz nem értek. Megálltak, egymás szemébe néztek, míg lenyomták a kilincset s a küszöbön átléptek. Átlépték a küszöböt és szemük-szájuk tátva maradt, mert még nem láttak ilyen csodát, megváltozott a világ. Elindultak ketten a nagy ismeretlenben.

Aranyból volt ott minden szerteszét s hallottak valami halk, szelíd zenét. Aranyvirágok és cserepek között egy kis vörösbegy arra röpködött. Emberi hangon szólt a két gyerekhez, elvezette őket egy teremhez. A teremhez külön csigalépcső vezetett, a két gyerek izgatottan nevetett. Sötét volt, lábuk el-elvétette a fokot. A vörösbegy ekkor egy lámpást hozott. Szép volt a lámpa. Üvege piros és sárga, szívüket a kíváncsiság átjárta. Mi várja vajon őket odafönt? Miféle szerzet, aki a vörösbegynek emberi nyelvet és lámpást szerzett?

–Gyertek, gyertek! Úrnőm szeretettel vár. Megjósolták neki a szelek, hogy segítői lesznek emberi gyermekek.

Jó lett volna tudni nyomban, mi rejlik e szavakban?

Dűljünk hátra, képzeljük el, erre a két gyerek mit felel? A madár meg fennen repdesve vitte a fényt szegletről szegletre. Több szó nem esett már, nem járt arra csak lepke és bogár. Mikor pedig lankadtak volna, megszólalt kedvesen füttyögve, kicsi csőrét csücsörítve:

–Cipőtöket vegyétek le, földi por nem mehet ide be. Rakjátok szépen egymás mellé ide! – S egy benyíló fülkét mutatott sebtibe.

A gyerekek másra se vágytak már, csak tudják meg ki az, aki rájuk vár. Mikor a lábbelik a helyükre kerültek, kinyílt az ajtó, sarkai csendültek. Belépve virágos rétet érzett a talpuk—csak ne legyen semmi baj! Ezt sóhajtjuk. Szinte látom, ahogy most mesélem, ti is izgultok remélem. Szóval, hogy szavamat össze ne keverjem a virágos szőnyeg kanyarogva simult a földhöz. Egyre beljebb nyúlt, kis hídon és patakon át, mígnem kikerült egy fát. Rá is meredtek mindketten, miféle dolgok férnek el ebben az odvas fában? Eddig azt hitték bent vannak egy szobában. A szőnyeg puha bolyhai fűszálak voltak, a virágok meg kórusban szóltak:

–Rajtunk lépve, finoman taposva, igyekezzetek fel a magosba!

–Odafönt királynőnk virágport hint, kezével felétek int.

— Üljetek lábához, lessétek szavát, fogjátok meg odanyújtott balját.

–Cselekedjetek majd aztán okosan, ne kajlán! Legyen, ahogy kívánja! Nem marad el a hála.

Kedvesen magyarázott még tovább is a rengeteg virág, tamtamot vert hozzá a sok-sok ág. Derű és bizalom költözött a gyerekek lelkébe, képzeljük magunkat e szőnyeg közepébe. Duruzsoltak, lalláztak, verseket mondottak. Fecsegtek, csevegtek a szellő támasztotta jó levegőben, bátrak és merészek legyetek minden  esztendőben! Higgyetek csodában, égig érő fában, a bolyhos levelű zöld mohában. Járjatok lábujjhegyen az erdőn, ábrándozzatok minden bodor felhőn. Jönnek majd a tervek egyre és másra, ne penészedjetek meg a kis szobába. Nosza kabátot, cipőt, táskát vegyetek, ki a ligetbe menjetek!

Mire a csengő hangok elhaltak, egymás után lépve, elindultak a kékségbe. Szemük- szájuk tátva maradt, az úrnő kezében egy virágzó fadarab és egy — kifli. Az erdőtündér  volt az  a valaki. Feléjük hajolt. Nahát! S rájuk szórta a virágporát. Csillogó, szikrázó por volt az, megidézte az őszben a tavaszt. Megálltak s még fel sem emelték fejüket, mikor a gondolat már megszületett. Bármit kíván tőlük e szépséges tündér, egy jutalommal felér. Mögötte állt egy faragott polc, kedves, meleg, barna szeme volt. Sziporkázott benne két pirinyó folt. Hangja bársonyos volt, szelíd és megnyerő. Suhogott tőle az erdő minden fája, mikor e hang a levegőt átjárta. Minden sejtelmes volt, mégis derűs és tiszta, nem lesz itt szükség szavakra.

Persze mégis kellettek a szavak. Elmesélte akkor nyomban milyen baj érte őt, lehúzta a titokról a lepedőt. A kicsi fiáról szólt a beszéd, meg arról a tényről, hogy bármilyen hihetetlen, egy tündérgyerek is lehet neveletlen.

Pékinas akart lenni e kedves kis tünde, elmondani azonban nem merte. Azt hitte a kis balga, anyja, apja erőszakkal is marasztja. Nem engedik őt el az emberek földjére, hogy mesterséget tanuljon egy évre. Csak a barátjának mesélt az álmáról, s egy nap reggelén elszökött otthonról. Kinyitotta a tiltott ajtót s cipőt csináltatott. Lerobogott a végtelen sok csigalépcsőn az odvas fában lefelé, s azóta nem lelik se kint, se bent, se elfelé. Indult már száz lepke és pillangó, az eredmény inkább el is hagyható. Repült és csapkodott ezer madár, de üres volt minden határ. Surrant apró egér, pocok és macska, ám hiába ugrott cikkcakkot a nyulacska. Se kint, se bent, se lent, se fent, se elfelé, nem lelték a tündérfit, csak egy elhagyott kiflit. Most e kiflit ott fogja a tündéranya, forró nyom, pedig öt dekát alig nyom. Átadta a gyerekeknek és kérve kérte, legyenek olyan jók, keressék meg a kis csavargót. Épp indulni akartak, megfogadva szépen, hogy hívek lesznek egészen. Megtesznek mindent mi tőlük telik, keresik a fiút reggeltől esteleig.

Kopogtak akkor hármat az ajtón, a vörösbegy is elámult nagyon. Picurka résre nyílt ki az ajtó és azon benyúlt egy kis kéz, egy kis arcocska nézett felette át, fürkészve a szobát. Aztán belépett, meghajolt, rajta minden, de minden sötétzöld volt. A barátja volt az elveszettnek, ő, aki tudta a titkot. Beszédéhez csendet óhajtott. Csend is lett, visszhangzó, tisztán hallatszott minden szó:

— Ó királynőnk hallgass meg engemet! A titkot mit tudok, kíván védelmet. Nem igazi titok az, amit már hárman-négyen tudnak, de mentségeim ki nem apadnak. Tudnom kell nékem is barátom jól van-e, nem történt-e baja az emberek között, akikről annyi rémhír kering és forog, tőlük intenek a doktorok. Nehogy elkapjunk egy bacilust. Mi nem ismerjük a betegségeket, de ismerik az emberek.

Itt szünetet tartott, körbenézett, figyelt. Látta, hogy mindenki izgatottan fülel, lép közelebb és leül, hogy semmiről le ne maradjon, minden szó értelme megmaradjon. Sóhajtott hát, nagy levegőt vett és elmondta most már nyíltan a titkot, hogy a tündérfiú álma mi:

–Péklegény szeretne lenni. Egy igazi pék, aki hajnalban kelve, tésztát gyúr, dagaszt, szakajtóba ejt. Cipót, buktát, batyut és fííínom kenyeret tesz a kemencébe, hogy megsüljön időre. Ő akar lenni tündérföld első pékje, hogy nevét a kódexbe az írnok bevésse. Híres legyen, nagy perechajtogató, aki nem fél, nem remeg , megtanulja a mesterséget.

Csend volt még egy darabig, aztán a királynő csak annyit kérdezett csendesen, ő mért nem tudhatott erről semmit sem?

Itten az a tanulság, néma gyereknek az anyja sem érti szavát.

Te is tedd azt, amire gondolok, elhiheted, hogy jó dolog. Egy kedves vén barátnémtől tanultam e trükköt, jót tesz, ha terveidet mindenkivel közlöd. Beindul a sok-sok fantázia, mintha égbe szállna egy ima. Ki mit mond rá, hallani sokfélét, megadhatja terved, célod mesgyéjét. Tisztul majd a fasor, láthatod az élet fáit, fellebben a kárpit.

A kis csapat hamar döntött. Mindenki cipőt öltött. Indultak a virágos szőnyegen, hogy az ajtó hamar meglegyen. Aztán a lépcsők vezették tova őket, hogy láthassák végre a földi mezőket. Ott sem maradtak sokáig, csak egy pár óráig. Hamar a városba jutottak, a péküzletig futottak. Kimelegedtek kicsit, kezükben tartották végig a kiflit. Mint varázspálca illatozott előttük, a pékkel a beszéd csak eztán kezdődött. A gyerekek köszöntek,– Csókolom! — Most megvakartam az orrom. Megvakartam, mert bizony viszketett, a pék mutatott egy gyönyörű perecet. Azt mondta róla, ilyen szépet és formásat nem készített még senki, csak az új inas, kinek neve titok, de elárulja, hogy a választ tőlünk várja.

–Köszöntlek benneteket gyerekek, tündérek! Titeket szeretnek a pékek. Az új inasomhoz jöttetek? Gyertek, bevezetlek bennetek!

Be is mentek, át az üzleten, nem állította meg őket senki sem. Csak tátott szájjal nézték a vevők, ahogy a bolton végigmasíroz két gyerek, egy picike zöld manó, kinek jóláll a szaltó  és a sort méltósággal zárva, Erdőtündér fenséges, barna alakja. Szárnyán a virágpor színesen szikrázott, a műhelyben akkor már mindenki lármázott. Kiabáltak egymás szavába vágva, nohát ilyen csodát nem látott még a világ! A kis pékinasunk beszaladt e zajra, csupa liszt volt az orra. Éppen mérte volna ki a lisztet és élesztőt, kezében tartott egy kockás keszkenőt. Avval törölte meg a képét és az orrát, estére sütött egy tortát. Mikor meglátta a tündér delegációt, nem kezdte meg a meditációt. Sőt ellenkezőleg, kedve magasra szárnyalt. Anyjához szaladt, átölelte szépen, orcájára három puszit nyomott sebtében. Barátját is üdvözölte, öklük kezük koccant, koppant, még a lábuk is toppant. Látta már mi az ábra, barátja nem tett örökre lakatot a szájára. Nem haragudott érte, hiszen minden hiányzott már, szó nélkül eljönni volt kár. Nagy kár, már régen megbánta, hogy álmáról, vágyáról anyjának, apjának egy szót se szólt.

A torta kész lett, gyönyörű szép lett. Tele volt csokidarabokkal, eperrel és habbal. Mindenki kapott belőle. El is fogyott egykettőre.

 Tábláján pedig nem volt más írva semmi: Mindig igaznak kell lenni!

  

A hótündér

2010 április 6. | Szerző: Sebesty

 A   hótündér

Egyszer volt, hol nem volt, volt a nagy hegységeken innen, de a jéghegyeken túl, ott, ahol a jég- és hótündérek országa van, hogy az egyik tündérke kikönyökölt egy szürke felhő ablakán. Hótündér volt a neve,  hullatta a hópelyheket a földre. Azt nézte merengve, hogy nem látja-e jegyesét Dérherceget, akit egy bálon megszeretett. Akkor szerettek egymásba, mikor a jégvirágok ünnepén, álarcot öltöttek, akárcsak te meg én. Táncoltak lejtve, sorokban libbenve, egy kicsit sem pihenve. Tánc után bújócskáztak az oszlopok között, szívükbe a szeretet akkor költözött.

Hótündér hát nézett alant, körbe le, kereste szerelmét merengve. Jegyesét nem látta, de látott egy csodálatos kerek erdőt. Kerek erdő közepében tisztást. Tisztás közepében egy tó, rajta kemény jég, csúszható. Gyereksereg csatolta a korcsolyát, hogy lábuk suhanhasson  e szépséges tavon át. Hó pihent a tájon. Mindent betakart már. Puha pihék táncoltak, rég aludt minden bogár. Hótündér boldog volt, szerette a telet, amikor a világ oly kerek.

 Jaj, de a gyönyörű kristálycsillagok most hirtelen megfagytak ott. Hogy mi lelte őket?  Tudhatja bárki. Fagykirály vonta meg a vállán a pántot, arcán mosolyt senki se látott. Büszkén lovagolt ide, hideg a keze, hideg a szive. Patkója alatt a jég zizeg, hogy kiráz mindenkit a hideg. Az én fogam is vacog  bele.

Sajnáljuk Hótündért egyszerre! Hogy fog ebből a csávából kimászni? Ki fog kedves lényére vigyázni?  Fagykirály teszi a szépet neki, de ő e királyt nem kedveli.

 Hogy is szerethetne az ember lánya valaki olyant, akinek csak  egyetlen kedves szava van. Az az egy szó is csak annyi, hogy Akarni. Akarni a jégkirály jéglova, jeget eszik, mint az ura.

Fagykirály hát megérkezett, s vetette hideg kék szemét fel a felhőben könyöklő Hótündérre.  A lány arca a nézéstől elkomorult, szép homloka beborult. Felállt az ablaktól, hátralépett. Mikor érti már meg ez a király, hogy udvarlása nem sirály, hogy mást szeret szíve, másért dobog, mást jelöltek számára az angyalok.

Akkor, ahogy ezeket gondolta, felugratott a király az ablakba. Makacs volt és dacos, szava is haragos:

–Jégtáblákra karcoljam, hogy szívem téged akar??! Nem lehet itt semmi zavar! Add nekem a kezedet! Nézz rám, ha hozzád beszélek! –Ordította, kiabálta, jégcsákányát földhöz vágta.

— Ha nem teszed megjárod ám, kétszer nem kér a szám! Elmegyek érted! Érted? Dérherceged végrendelhet. Meglátjuk ki az erősebb, nem kérem ki a véleményed!–

Hótündér megdermedt e szavakra, nem tudta, hol a határ. A gonosz király mit tesz? Hát nincs akadály? Nagy szürke felhőt fújt feléje, gondolta lesz, ami szívét lehűtse. De Fagykirály csak jött újra, dúlva-fúlva, a kosarat elutasítva. Amerre járt fagyot hozott, dermedt földet, mezőket, megfagyott rigókat, pintyeket. Madár, mind reszketett miatta, s tollát  felborzolta. Megdermesztette a határt, a gyerekek is hazamentek, nem látni sehol egy élő lelket.

 Fagykirály nem mozdult, ott állt Hótündér előtt kevélyen, csak egy jégszilánk volt a szíve helyében. Uralkodott és uralkodni vágyott köpenyét messzire lendítve, hideget terítve. Kereste a herceget, ki választottja szívét birtokolja, de hál isten, — ilyen az élet–, ahol  a dér kristálya csillan, ott a jég aligha villan. Nem érhet oda Jégkirály lehellete. Az isten a világot ilyennek teremtette. Jégkirály dúlt-fúlt nagyon, a deres ágakat fagyasztotta volna agyon.

Hótündér akkor segítségül hívta barátnőjét, Jégvirágot. Jégvirágnak az a titka, hogy a szíveket megnyitja. Belelát a gondolatok mélyére, eldugni semmit sem lehet előle.   

 

Fagykirály szívében nem lelt semmi jót, csak pökhendi parancsszót. Gondolta mi lenne, ha a királyból jégcsapot rendelne? A gondolatot tett követte. Ruhaujján nagyot rázott, egy cseppet sem  teketóriázott. Varázsló apjától jégpálcát örökölt, ha tenni kellett nem sokat szöszmötölt. Lendített néhányat, villant a jégpálca, jégcsappá változott a zord Fagykirály háta. Fagykirályból jégcsapot kovácsolt. A házak ereszére varázsolta, s a varázsigéket nem számolta.  Kettőt, négyet, százat is suhintott vele, házfedélre, lámpákra, ereszre tette. Azóta is ott lóg minden télen az ereszek hűvösében, vagy sziklákon lógva fakaszt minket mosolyra. Micsoda alak, sok a lába meg az orra, nahát, ki látott ilyen csudát? Az ablakokon meg ott díszlik, kavarog a jégvirág, ki mindenkinek szívébe belelát.

Hótündér és dérherceg pedig, úgy karácsony táján egybekeltek és hét országra szóló lakodalmat rendeztek. Fehér lett tőle az erdő, a rét, amikor Hótündér magához ölelte kedvesét. Fogadalmat tettek, egymást el nem hagyják, hóbundával az alvó földet békébe ringatják.

Jézuska születése napján történt az eset, amit megtartott az emlékezet. Ilyenkor az emberek szívéből sugárzik a szeretet, nem gondolnak másra, csak a jóra, szépre, a karácsonyi gyertyafényre. Hát ez a sugárzó szeretet megérintette Fagykirályt. Szíve helyén formálódott a jágszilánk. Megtanulta, hogy csak az önzetlen szeretet kötheti össze a szíveket.

 

A szeretet a legfőbb és legfontosabb érzelem, ha szeretünk nem riaszt bennünket a félelem. Szeretve szeress, mást is a jó útra vezess, bajt gondot ne keress, búslakodás helyett csak nevess. Meglátod vágyaid képe ottragad és akkor jól érzed magad. Derűből derű fakad, soha ne hagyd el magadat!

 

A balatoni igazgyöngy

2010 április 6. | Szerző: Sebesty

 A  balatoni  igazgyöngy

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Badacsonyon innen, de a boglári parton túl, egy náddal benőtt kis sziget. Ezen a szigeten vízimadarak éltek. Hattyúk, vadkacsák, vízicsibék, sirályok, szárcsák, nádi rigók… Ki is a megmondhatója, hogy ki mindenki lakta még a szigetet. Hanem, ha ez nem is, de az tudható, hogy ezen a szigeten lakott a világ legszebb sirálylánya, a szépségesen szép Ezüsthold. Nemcsak szép, hanem okos is és ügyes is volt. Úgy repült a szelek szárnyán, hogy az emberek mosolyogva nézték vakmerő repülését és a még kecsesebb vízre érkezését. Szárnya nyomán apró szellő keletkezett. Maga körül mindent elrendezett. Fényes tolla, mint a holdnak ezüstje, gazdáját a bajoktól megvédte. Simítgatta is napjában többször, óránként legalább ötször.

Hajnaltájban, ha kiülsz a szépséges tó partjára, láthatod őt sok-sok pajtásával egyetemben. Sajnálhatod, hogy nem férnek el a kezedben.

Hanem, ahogy a mesében lenni kell, történt egyszer, hogy a mi sirályunk szépségének híre eljutott a vén Visszhang fülébe. Vén Visszhang Tihanyban lakott és éppen menyasszonyt keresett unokaöccsének Szürke Felhőnek. Több se kellett, követeket küldött hát Ezüstholdhoz és megkérte a kezét. Jegyajándéknak pedig na mit adott? Egy csodálatosan szép, szivárványszínben tündöklő gyöngyházgolyót, egy valódi igazgyöngyöt küldött. Ezüsthold belenézett s meglátta benne Szürke Felhőt. Nem is kellett többet nógatni, úgy elkezdett a szíve dobogni.

 De jaj mi történt? Ezüsthold nagy zavarában a gyöngyöt elejtette, belepottyantotta egyenesen a Balatonba. A sirályok rémülten néztek utána, ó jaj, eltűnt az a víznek fodrába. Bizony beleesett. Ezüsthold pedig csak könnyezett.  Sírt három órát és három percet, akkor egy jó ötlete termett: Gondolta nem ül itten búval szomorítva a fejét, bágyasztva a lelkét. Valakit megkér. Kell a segítség! Kérte a szárcsát, hogy bukjon le érte, de a szárcsa nem tudott lebukni olyan mélyre. Kérte a hattyút, de a hattyú sem tudott lebukni a tó fenekére. A nádi rigó a kérést hallotta, de megoldani nem tudta. Szegény Ezüsthold már-már feladta, de ekkor a tó tükre fodrozódni kezdett s előtűnt a tóból egy barna hajú tündérgyermek.

–Miért sírsz Ezüsthold? Mi nyomasztja lelked?—Kérdezte, s várt, mert késett a felelet.

–Mondd el kérlek! Ha tudok segítek.—Tudakolta tovább, s kiült egy kőre, kicsit odább.

— Beejtettem a tóba szerelmem zálogát, a vén Visszhang jegyajándékát. Nékem küldte a kezemért cserébe. Választottam pedig Szürke Felhő lenne. Fényes igazgyöngy, szivárványgolyó, nélküle nem visz Tihanyba a hajó. – Ezüstholdnak hangja halk volt, tolla szürke, újból eleredt a könnye.

–Ha tudok, segítek.—Szólt a tündérgyermek, s azon nyomban a tó fenekére nézett.

Meglátta mindjárt a gyönyörű golyócskát, keresni sem kellet csak kinyújtani markát. Hanem jaj, mikor nyúlt volna érte éppen, egy balatoni fogas bekapta egészben. Gondolta, ilyet még úgyse evett, de remek. Remek is lett volna, de fogára nem illett a golyó, mivel túl kemény volt, ó. Mérges lett a fogas, hogy a talált gyöngy ehetetlen, jó messzire el is köpte a kis telhetetlen. A repüléstől a golyó pörgött és forgott, s a fenék iszapjába fúródott. Volt nincs, hova lett? Ki mondja most meg gyerekek? 

Szóval, betakarta a homok s felette a hullámok fodra, teljesen elborította. De a tündérgyermek nem adta fel a keresést ilyen könnyen, s sípjával magához hívta a halakat menten. Megmondta, aki megtalálja, vendége egy híres lakomára. Volt is vállalkozó nem egy, megszámolni nem elég a két kezed. Keresték egy nap, keresték két nap, harmadnap egy szeleburdi kis hal a felszínre hozta. Amúgy is szeretett az iszapban turkálni, a sok homokot átszitálni. Nohát, hogy örült a tündérgyermek, nézte-nézte! Szerencse, hogy nem maradt az iszapban örökre! Kézbe vette, simogatta, Ezüstholdnak általadta. Által adta, által ám, lett is nagy dínomdám! Dínomdánom lakodalom, senki sem mondta, hogy pardon. Hanem hogy hejehuja, haj.

 

Legszebb  madár  a  siráááály,  ő  az  igazi  kiráááály!!!

Itt  áll  büszkén  Szürke Felhőőőő,  napsugárban  fürdőzgetőőő!

Ezüsthold   lett  néki   párjaaaa,  szárnyuk  a  világot  járjaaa!

 

Szóval az egész balatoni sirálysereglet erre az egyetlen szigetecskére érkezett. Rákaptak a moszatra, jutott belőlük minden parton veszteglő csónakra. Jutottak minden nádszálra, az öbölben ringatózó bárkákra. Csapkodtak a szárnyak, táncoltak a lábak. Feljött a hold, ilyen csuda buli itt még sose volt.

Aztán hajnaltájban elfáradt a násznép, pirkadni kezdett, még most is látom  az egészet.

Mégpedig hogy merre láttam? Hát…, a partnak egy kis zugában. Szusszanó, furcsa hajnalon ott üldögéltem én, egy kisebb zsombékon.  Pont Balatonbogláron.

 

Aztán meg, hogy mindez igaz-e vagy sem?…Nem tudhatom, de azt igen, hogy a Balatonban csak egyetlen egyszer volt igazgyöngy, az se sokáig, csak három napig, három óráig és három percig.

a Badacsonyon innen, de a boglári parton túl, egy náddal benőtt kis sziget. Ezen a szigeten vízimadarak éltek. Hattyúk, vadkacsák, vízicsibék, sirályok, szárcsák, nádi rigók… Ki is a megmondhatója, hogy ki mindenki lakta még a szigetet. Hanem, ha ez nem is, de az tudható, hogy ezen a szigeten lakott a világ legszebb sirálylánya, a szépségesen szép Ezüsthold. Nemcsak szép, hanem okos is és ügyes is volt. Úgy repült a szelek szárnyán, hogy az emberek mosolyogva nézték vakmerő repülését és a még kecsesebb vízre érkezését. Szárnya nyomán apró szellő keletkezett. Maga körül mindent elrendezett. Fényes tolla, mint a holdnak ezüstje, gazdáját a bajoktól megvédte. Simítgatta is napjában többször, óránként legalább ötször.

Hajnaltájban, ha kiülsz a szépséges tó partjára, láthatod őt sok-sok pajtásával egyetemben. Sajnálhatod, hogy nem férnek el a kezedben.

Hanem, ahogy a mesében lenni kell, történt egyszer, hogy a mi sirályunk szépségének híre eljutott a vén Visszhang fülébe. Vén Visszhang Tihanyban lakott és éppen menyasszonyt keresett unokaöccsének Szürke Felhőnek. Több se kellett, követeket küldött hát Ezüstholdhoz és megkérte a kezét. Jegyajándéknak pedig na mit adott? Egy csodálatosan szép, szivárványszínben tündöklő gyöngyházgolyót, egy valódi igazgyöngyöt küldött. Ezüsthold belenézett s meglátta benne Szürke Felhőt. Nem is kellett többet nógatni, úgy elkezdett a szíve dobogni.

 De jaj mi történt? Ezüsthold nagy zavarában a gyöngyöt elejtette, belepottyantotta egyenesen a Balatonba. A sirályok rémülten néztek utána, ó jaj, eltűnt az a víznek fodrába. Bizony beleesett. Ezüsthold pedig csak könnyezett.  Sírt három órát és három percet, akkor egy jó ötlete termett: Gondolta nem ül itten búval szomorítva a fejét, bágyasztva a lelkét. Valakit megkér. Kell a segítség! Kérte a szárcsát, hogy bukjon le érte, de a szárcsa nem tudott lebukni olyan mélyre. Kérte a hattyút, de a hattyú sem tudott lebukni a tó fenekére. A nádi rigó a kérést hallotta, de megoldani nem tudta. Szegény Ezüsthold már-már feladta, de ekkor a tó tükre fodrozódni kezdett s előtűnt a tóból egy barna hajú tündérgyermek.

–Miért sírsz Ezüsthold? Mi nyomasztja lelked?—Kérdezte, s várt, mert késett a felelet.

–Mondd el kérlek! Ha tudok segítek.—Tudakolta tovább, s kiült egy kőre, kicsit odább.

— Beejtettem a tóba szerelmem zálogát, a vén Visszhang jegyajándékát. Nékem küldte a kezemért cserébe. Választottam pedig Szürke Felhő lenne. Fényes igazgyöngy, szivárványgolyó, nélküle nem visz Tihanyba a hajó. – Ezüstholdnak hangja halk volt, tolla szürke, újból eleredt a könnye.

–Ha tudok, segítek.—Szólt a tündérgyermek, s azon nyomban a tó fenekére nézett.

Meglátta mindjárt a gyönyörű golyócskát, keresni sem kellet csak kinyújtani markát. Hanem jaj, mikor nyúlt volna érte éppen, egy balatoni fogas bekapta egészben. Gondolta, ilyet még úgyse evett, de remek. Remek is lett volna, de fogára nem illett a golyó, mivel túl kemény volt, ó. Mérges lett a fogas, hogy a talált gyöngy ehetetlen, jó messzire el is köpte a kis telhetetlen. A repüléstől a golyó pörgött és forgott, s a fenék iszapjába fúródott. Volt nincs, hova lett? Ki mondja most meg gyerekek? 

Szóval, betakarta a homok s felette a hullámok fodra, teljesen elborította. De a tündérgyermek nem adta fel a keresést ilyen könnyen, s sípjával magához hívta a halakat menten. Megmondta, aki megtalálja, vendége egy híres lakomára. Volt is vállalkozó nem egy, megszámolni nem elég a két kezed. Keresték egy nap, keresték két nap, harmadnap egy szeleburdi kis hal a felszínre hozta. Amúgy is szeretett az iszapban turkálni, a sok homokot átszitálni. Nohát, hogy örült a tündérgyermek, nézte-nézte! Szerencse, hogy nem maradt az iszapban örökre! Kézbe vette, simogatta, Ezüstholdnak általadta. Által adta, által ám, lett is nagy dínomdám! Dínomdánom lakodalom, senki sem mondta, hogy pardon. Hanem hogy hejehuja, haj.

 

Legszebb  madár  a  siráááály,  ő  az  igazi  kiráááály!!!

Itt  áll  büszkén  Szürke Felhőőőő,  napsugárban  fürdőzgetőőő!

Ezüsthold   lett  néki   párjaaaa,  szárnyuk  a  világot  járjaaa!

 

Szóval az egész balatoni sirálysereglet erre az egyetlen szigetecskére érkezett. Rákaptak a moszatra, jutott belőlük minden parton veszteglő csónakra. Jutottak minden nádszálra, az öbölben ringatózó bárkákra. Csapkodtak a szárnyak, táncoltak a lábak. Feljött a hold, ilyen csuda buli itt még sose volt.

Aztán hajnaltájban elfáradt a násznép, pirkadni kezdett, még most is látom  az egészet.

Mégpedig hogy merre láttam? Hát…, a partnak egy kis zugában. Szusszanó, furcsa hajnalon ott üldögéltem én, egy kisebb zsombékon.  Pont Balatonbogláron.

 

Aztán meg, hogy mindez igaz-e vagy sem?…Nem tudhatom, de azt igen, hogy a Balatonban csak egyetlen egyszer volt igazgyöngy, az se sokáig, csak három napig, három óráig és három percig.

Egyszer volt, hol nem volt…

2010 április 6. | Szerző: Sebesty

Egyszer volt,

hol nem volt…

 

 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy derék özvegyasszony. Ennek az özvegynek volt hét fia és hét lánya. Az édesapjuk elveszett a háborúban, nem tudott róla senki semmit, hiába támasztották a kertkaput estig. A fiúk daliásak voltak, varázslónak tanultak. A lányok pedig tündériskolába jártak, ahol tanul a tündérhad.

Hogy, hogy nem, nem tudhatták meg, hogy ők testvérek, az anyjuk külön nevelte őket. Egy hatalmas hegy volt a birtokuk, s a fiúk itt tanultak kardforgatást, célbalövést, gazdálkodást, varázspálca suhintást.

A lányok meg fonni, szőni, varázslattal bíbelődni. Mindent tudtak, igazán jó tanulók voltak. Örült is az édesanyjuk, alig várta, hogy a testvéreket együtt lássa. Szava szelíd volt, meséje szép, mindig azt kívánta, hogy egymást szeressék.

Igen ám, de ennek az özvegyasszonynak volt egy gonosz boszorkány rokona, aki ki nem állhatta a gyerekeket, főleg a tündéreket.

–Takarodjatok, engem békén hagyjatok!—Ez volt a szavajárása. A fülét bántotta a fiúk pajkos kurjongatása, vadóc és őszinte játéka. A lányokat meg még külön azért is utálta mert szebbek, kedvesebbek voltak nála. Neki csak habzott a szája s a szemüvege mögül ordított: –Nahát mit akartok, mit koslattok utánam? –Félni meg azért félt tőlük, mert elképzelte, hogy egyszer még többet tudnak nála, s piculát sem ér majd akkor az ő nagy tudománya.

Irigy volt és hideg a szíve. Féltett minden apró titkot, gyereknek mindent tiltott. Fiúkat és lányokat együtt, látni sem óhajtott. Ezért lakott hát külön a kétszer hét testvér, ezért nem nevelődhettek együtt a gyerekek, s ezért fájt a szíve az özvegyasszonynak.

Na, de ez mind nem volt elég a rusnya banyának, mikor egy versenyen a fiúk nyertek, kitalált egy még ennél is szörnyűbbet.

Odalopakodott az ablakhoz, ahol a fiúk aludtak és varázspálcájával fekete szárnyakat bűbájolt a fiúk vállára, fekete tollat az állukra. Hozzá meg a széllel azt fütyültette:

— Szálljatok, szálljatok, haza sose jussatok! Szálljatok messzire, el a világ végire!

Így hát a fiúk elrepültek. Sok mesében volt már ilyen, ezt is így mesélték nekem.

Hanem hiba csúszott ebbe az átokba, mert nem repültek ám oda a világvégre, hanem csak a hegy túlsó felére. Le kellett ott szállni, mert olyan volt a rét! Varázssziporkák repkedtek szerteszét! Odalent a hét leánytestvér biflázta a leckét:

 

Aki bajban van hajtsa a fejét ide,

 jöjjön mihozzánk ízibe!

Legyen nyugodt és biztos,

 a bajból kikecmeregsz most!

 

Amikor pedig az egyik szikra túl magasra repült, véle szállt a pálca s egy tündérlány, kinek neve Aleott felkiáltott:

–Láááányok, mit látok fent az égen? Hova repül a szikra?  Csak nem hét daliás legény repül felénk? Szárnyuk van, de nem vitás, talán az egyik neve Tamás?

–Ó, de jóóó, ó, de jóóó! Csaljuk le őket menten!

S a tervet tett követte. A hét lány hét pálcát fogott és csillámból, aranykristályból csúszdát repített az égre, hogy a fiúkat onnan lekérje. Nem is kérették azok magukat, a banya csak nézte hogyan hull gonosz terve semmivé le. A fiúk egyenként, vidoran huppanva és szárnyukat lengetve érkeztek le, a tündérek kertjébe. Mikor leszálltak paroláztak sorban, a lányok hellyel kínálták őket. Tapssal mindent elintéztek

 

Tetszett a dal a hét fivérnek, meg kellett tudniuk mennyi igazságot tartalmaznak a dallamok. Kérték hát a lányokat, róluk a szárnyakat vegyék le. Varázslónak nem kelléke. Több se kellett a leányoknak, kört alakítottak, megköszörülték torkukat:–KKhh…khhhr-kh. Aztán csendülve, egy húron pendülve imígyen szállt az ige:

 

Aki bajban van hajtsa a fejét ide,

 jöjjön mihozzánk ízibe!

Legyen nyugodt és biztos,

 a bajból kikecmeregsz most!

 

Nos hát mondanom se kell, a fiúk szárnya leesett, tollszakálluk is odalett. Naná, hogy akkorákat ugrottak, csillagok után kapkodtak. Ihegtek, pihegtek egymás térdét verték, a szárnyakat többet nem kérték. Aztán köszönetképpen sorra meghajoltak, a tündéreknek kezet csókoltak. Éhesek is lettek a sok mozgástól, mindent kicsipegettek a fatálból. Még többet kértek. S, mint tudjuk, bármit ha kértek, a lányok tapssal mindent elintéztek.

Asztalon termett pudding, banán, csoki , hidegtál és sajt, az ember felsorolná tán, ha volna tíz méter papirosa, meg egy mindent író tolla. Volt ital is elegendő, hamar tele lett a bendő. A lányok most hangszerért szaladtak és egy szép dalt előadtak. Zene után mindenféle beszédekkel, mesékkel az életüket mondták el. Nagy volt ám a döbbenet, mikor a fiúk következtek. Nem kellett doktornak, vagy tudósnak lenni, hogy kiderüljön nyomban, ami volt eddig titokban. Egy a dal, egy az ének, egymást fedték a képek. Anyjuk szava fülükben csengett : — Szeressétek egymást gyerekek!

Kiderült hát, hogy ők testvérek.

Örömkönnyek szöktek a szemükbe, aztán gyorsan belenyúltak a zsebükbe. Náluk volt a minden varázslatok puskája, másnapi dolgozatra várva.

Ment ám most a tanulás, percek alatt mindenki tudta már, hogy lesz a banyából rút béka és semmi más. Tervet is eszeltek, hogy hogy csalják ide, hogy a varázslat sikerüljön ízibe. Volt nekik egy szép báltermük, báli cipők, hegedűk.

Kitalálták, hogy estére, óriási zajjal, csapnak nagy felhajtást víg kurjongatással.

A banya – nyilvánvaló–, mindenképpen tudni akarja majd, hogy a zaj mire való. Ha tudni akarja meg is nézi, s mire a dolgot megemészti, biztos bosszúra vágyva eljön a bálba.

Tervüknek nem volt hibája. Mire másnap este lett, minden együtt lett. Szólt a zene, síp, dob, csengtek, bongtak a rézharangok.

Ropták a táncot létrába, négyzetbe, galoppoztak ligetből ligetbe. Hanem közben figyeltek ám, hátha máris lecsap az égből, vagy a föld mélyéből, akire vártak, aki már ugye nem árthat. Hiszen az ellenvarázslat már az övék, a banya szava nem tépi szét.

Na, éjfélt ütött a nagyharang, kondultak az órák. A tizenkettediknél — füstből vagy villámból előttük állt a boszorkány. Csontos ronda ujjait mozgatva, rikácsolt gonosz hablatyot, de mire befejezte volna, a sok tündérpálca fénye bevilágította. Ott állt a fényben, a tündérek gyűrűjében. Fejét ingatta jobbra-balra s közben ezt sipította:

–Csak a fényt ne, csak a fényt ne!! — Zavarodott, füstölt, kormot szórt. A zsebében, bugyorban, táskában kotort. Annyira vitte, hogy mire pálcáját elővette, nem érte ésszel föl, hogy az közben darabokra tört. Nagy átokból sok kicsi lett volna, de megcsípte egy bolha. A pálca lehullott a porba. /Az a bolha is egy elvarázsolt király volt, jól jött neki végre, hogy a boszorkány napjainak vége./ A csúf banya felnézett az égre.

Akkor a hét tündérleány és a hét varázslótanonc tisztán, hallhatóan versikét mond:

 

Minden bűbáj varázsszavaaa

Segítsd meg a tündért maaa!

Adjál kezébe hatalmaaat,

Hogy a büntetést megadjaaad:

Kinek mi jár, azzá változzon már!

 

Mire újra odanéztek, a csúfságból rút varangy lett.  Sikerült a varázslat, örülhet a tündérhad. Jól jön minden kis tudás, jól jön az összefogás. Hát még, ha küszöbön a szerencse, s az ajtódon kopog be. Nagyot köszön. Sapkád lenget. Történetből ez a legszebb.

Tanulságnak annyi elég: Mindig tanuld meg a leckét!

Édesanyjuk is megtudta hamar: a sorsfordulat lett pazar. Minden megoldódott e szép mesével s ezentúl a kétszer hét testvér együtt ebédel.

–Én magamat ajánlom, s ajánlom mindenkinek, hogy ne hagyja magát, s történjen bármi, a vége jó legyen. Az élet minden rossz végére pontot tegyen. Derüljön ki az igazság rendre,  annak az a rendje.

 

 Ha elolvastad, sétálj ki a parkba vagy a kertbe!

Csalimese

2010 április 6. | Szerző: Sebesty

 Csalimese

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ki olyan messzire látott, hogy körbelátta a világot. A társának meg akkora füle volt, hogy még azt is hallotta, mikor felkelt a hold. A harmadik barátnak meg olyan volt a szaglása, hogy mindig megérezte, ha valaki a kedvencét főzte ebédre. Volt is olyan nagy híre a három barátnak, mint a világhírű Beatles muzsikának. Büszkék is voltak magukra s mást sem csináltak, mint országról országra jártak. Ha valaki, vagy valami elveszett, ők meglátták, meghallották, kiszagolták. Egyszóval megtalálták. Így a legnagyobb luxussal a világot járták. Mesterségük címere, lábukat aranyozta be.

 

Élt aztán egy király, őrizve egy aranyszóró kecskét egy óriás dombocska tetején. Picike volt ám a kecske, akár egy legyecske. Annál becsesebb volt az az ártatlan lélek, nélküle szegény lenne e király attól félek. Nosza meghívta a barátokat, hogy eme legnagyobb dombon azt a legkisebb kecskét állandóan figyeljék. Vigyázhatott hát a három barát reggeltől napestig. Nem is volt semmi baj, míg ki nem tört egy vihar. Esett az eső, zúgott a förgeteg, szegény mindenthalló nem bírta, és a fülét bedugaszolta. A messzelátó pedig csak a rengeteg vizet látta, mely záporként ömlött e világra, annak is a legnagyobb dombjára. Szegény világhírű szagló, tán mondanom se kell az eső szagán kívül semmit sem érzékelt.

Nohát, hogy mi lett tovább? Kitalálhatod. Azt az aranyszóró picike kecskét valaki megfújta ott. Zsebrevágta, eltette emlékbe, szétfoszlott a három jóbarát nagy híre. Felbőszült a király, elkergette őket és ezzel vége a mesének.

Ha az eső el nem eredt volna az én mesém is tovább tartott volna.

 

Mese- mese, meskete,

Volt egyszer egy kis kecske.

Ha megleled tied lehet,

Aranyat szór majd neked!

Mek, mek mek,–mek.

A vörös cica

2010 április 6. | Szerző: Sebesty

 A  vörös  cica

Egyszer volt, hol nem volt, valahol a Dunakanyaron innen s a Balatonon túl, ott ahol a háztetők összeérnek, élt egy szépséges macskalány. Büszke volt vörös bundájára és rózsaszín tappancsára. Amúgy is jóravaló volt, tiszta, miegymásait naponta többször mosta. Egeret is jó sokat fogott és azokat gazdijának megmutatva, rezgő bajússzal mind behordta. Hadd lássa  a néne, megszolgálja a tejbe áztatott kenyérkét. Ő egy igazán rendes fehérnép.

Eljött a tavasz. A virágzás, az udvarlás ideje. A vörös macskalány a bokáját beverte. Auú! Nyaúú! Megkergette egy hosszú padláslakó. Az a bizonyos menyét, aki vagy hozza, vagy nem a menyét. Most szerencsére nem hozta, így egy az egy ellen ment a csata. Ki birtokolja a padlás zugait? Ez volt az eldöntendő kérdés itt. A harcban nem tudni lett e győztes, mert megzavarták őket. De a csata hevében a bokáját úgy beverte, hogy csillagokat látott  egyszerre. Azt nézegette, siratta, nyalogatta, amikor elébe toppant, nem tudni honnan egy fekete macska. Ez egy híres nevezetes feketeöves. Egy kandúrkirály, ki minden viszályba belelát. Bele is avatkozik minden vitába s övé az utolsó szó, ami persze nem hiábavaló. A macskavilág elismerte őt, a vakmerőt. Szavát megfogadták és egymást békén hagyták.  Volt már vagy húsz éves, macskáknál nagy ritkaság. Átvészelt már húsz telet és tavaszt, övé volt a legtöbb tapasztalat. Tehát, hogy mesémet el ne felejtsem, ez a szóban forgó macskakirály megkérdezte, hogy mi fáj:

–Miauért sírsz, miért pityeregsz? Miért itatod az egereket te kedves? Csak nem bántott valaki? A bánatod okát mondjad már ki!

–A menyét, a padlás, a bokámm. Jaaaaaj, de bevertem! Aztán a menyét otthagyott engem.

–Menyét, padlás, boka. Láttam már ilyet. Aha.—Szólt murrantva, a pirosruhást ugratva. S nini, cicabánat gyorsan szárad, hamar töröld meg a szádat!.

 Hanem azok, ahogy egymásra néztek, a szép szemek megigézték egymást s felnézve a teliholdra, jobbra balra, köröket írva egymásba bolondult e két macska. A vörösruhás leány, meg a feketeöves király. Ment ám a miau zengve, este- reggel, hírül adva a világnak nincs már macskabánat. Hanem van öröm, de nagy.

Eltelt azóta egy hónap, el kettő, el három s a kis vörös nyávogva ment a gazdájához: –Nyau, nyau cicababámat várom. –A gazdi, ki látta, elővett menten egy kosárkát, beletett egy puha kabátkát, s beletessékelte a kis nyávogót. Simogatta pocakját, mancsait meg fejét, aztán elment, hogy hozzon neki meleg tejecskét.

Mire visszatért, hát mit látott, mit nem, három gömbölyű cicafejecskét. Egy az anyja , három a kiscicája. Macskagyerek picike, icike. Egy fekete, egy vörös és egy tarkabarka, a cicamama őket gondosan szoptatja. Nőttek, nődögéltek is szépen. Dudagömbölyűek már a héten. Fényesek és édesek, szemüket kinyitni képesek. Játszani is tudnak, bár a kosárba mindig visszabújnak. Onnan pofozzák egymást rakásra, nem hagyják a gazdit magára. A lába elé hemperegnek, sok vicces akrobatamutatványt tesznek. El is nézné őket napestig, ha nem volna olyan sok munka, amit el kell végezni estélig.

Másfelé is nézni kell, új gazdira lelni kell. Ez aztán a nehéz feladat, nehogy túl messzire add! Kell, hogy később is láthassad. Három gazdi, ki szereti, táplálja, csak ennyi a macskatartás tudománya.

Aki nem hiszi, járjon utána, vagy keresse meg e kis vöröst, ki közben újra a háztetőre költözött. Várjon még nyolcvannégy estét, hogy simogathasson egy-két tenyérben elférő macskacsemetét.

 

A szitakötő

2010 április 6. | Szerző: Sebesty

 

A  szitakötő  és a  vihar

Egyszer volt hol nem volt, volt egy csodálatosan szép erdő. Erdő közepében egy virágoktól körbevett kis tó. Tó közepén egy picike sziget. Ezen a szigeten  élt egy szitakötő dáma, akit nem érdekelt a dráma.  Minden nap lerepült a kristálytiszta vízhez, s annak tükrében csodálta karcsúságát és szivárványszínben pompázó gyönyörű szárnyát. Mint mondom, gyönyörű szárnyát.

Nyár volt, rekkenő a hőség, szellő se lebbent, levél se rezzent. Az idő megállt, minden száradt, tört és sóhajtott, vizet óhajtott. Felhők még nem látszottak semerre, de tudható,– a tapasztalat mondja, — minden megváltozhat óráról órára. Amint mondom, óráról órára.

Most még süt a nap, de nicsak felhők gyűlnek az égen. Mi lesz belőle? Tudni nem lehet, súlyosak, feketék a fellegek. Szitakötőnk, csak nézte, csak nézte, s félelem költözött a szívébe. A jégesőtől félt nagyon, meglepte egyszer egy tikkasztó forró napon. Amint mondom egyszer egy forró napon.

 Az udvaron a trombitavirág kelyhe harmattal volt telve. Ebben mosdott szitakötő drága, ha maszatos lett szép türkiz ruhája. Ott hintázott előtte, hanem benne, már pihent egy barna lepke. Keresett hát egy közeli kőlikat, vízmosta barlangot, melyet a szomszéd hegyoldal bőven kínálgatott. De kitisztult az ég, szitakötőnk ingatta a fejét. Aztán vállat rántott, mit tegyen már most?  Látom, hogy gondtalanul szálldos, amint mondom csak szálldos és szálldos.

Hanem a kecskebéka brekegett, vihart jelzett serényen, a körtefán ültében.

–Brekeke, brekeke! Sok víz, sok víz!—Kuruttyolta vidáman, neki ugye a sok víz nem árthat. Szereti a vizes csúszdákat.

A mi szitakötőnk nem tudta higgyen-e a jóslásban, legyen-e dőre, felmenjen-e a hegytetőre? Kerek fejét forgatta, forgatta, forgatta. Mit látott, csak a szép kék ég szikrázott. Egy pár bárányfelhő karikázott, felhőpipából eregetett felhőköltemény, csodásan szép égi tünemény. Szitakötőnk bámészan nézte, amint mondám, csak nézte, csak nézte.

 Mit hitt a dáma, mit nem, azt hitte csupán, a béka napszúrást kapott tán. Biztosan fáj a feje, buta előrejelzéssel van tele. Telisde tele. Felrepült hát a hegyre, amint mondom a hegyre.

–Brekeke, brekeke, sok víz, sok víz!—hallatszott újra,–sok víz, sok víz,–egyre csak ezt fújta.

A szitakötő oda se hederített csak megvonta a vállát és repkedett nádról nádra, nem hallgatott a békára. Illegett a tó fölött, piruettezett, tavirózsákat nézegetett. Repült  hegyre föl s le, önfeledve. Csodálta  a katicabogárka pöttyös szárnyát, megnézte a vasalását.  Éppen pihentette magát, mikor meghallotta a susogást:

–Vihar jő, vihar jő!—Suttogta a nádas. Jobb, ha fészkére száll minden szárnyas. Amint mondom minden szárnyas.

–Sok víz, sok víz!—Hangzék újra. Hajladozott, suhogott minden. Nem marad itt száraz semmi sem. Mire ezt elmondom óriáscseppek hullottak az égből, a békának igaza lett végül. Ha a szitakötő elhitte volna, most bajban nem volna. De bajban van, megverné az eső, ha egy rőzsekupacot észre nem venne ő. Szerencséje volt, belebújt mélyen, addig-addig mászott, hogy türkizkék potroha ki sem látszott.  Hálát adott földnek, égnek, megköszönte a mesének, hogy nyakát nem törte ki, amint mondám, hogy nyakát nem törte ki.

Csapkodhatott villám, tombolhatott vad szél, a rejtekhelyen rejtve mélyen, megmaradt a szivárványszín szárnyacska és a karcsú derék. Soká nem tartott az égi színjáték, elvonult a dörgés. Nem volt se tragédia sem dráma, újra táncolhatott a szitakötő dáma. Amint mondom táncolhatott a dáma.

A növények kihúzták magukat, fénylett minden pici levél, sóhajtottak az indák, isteni finom illat kélt: A föld szaga. /Ha kint járnátok nagy vihar után a mezőn, a réten, ti is éreznétek milyen  menő, a tüdőket gyógyító  eső utáni levegő. Bizony finom a levegő!/

A vihar jött és tovaszállt, mint sok ezerszer már. Újra kisütött a nap, visszaállt a régi rend. Szitakötőnk is lerepült a tóra, s azóta elhiszi, ha brekeg a béka. Bizony megfogadta elhiszi, ha brekeg a béka.

 Hálát adott földnek égnek s ennek a mesének, hogy nyakát nem törte ki, mint mondám nyakát nem törte ki.

 

Higgyetek ti is a mesének, így lesztek okosak, serények. Vágyni kell mindig a jóra és hallgatni minden jó szóra. Amint mondom a jó szóra.

 

Estére kelve a virág tölcsére elringatta a szép szitakötőt, álmodta hát magát bálba, ő lett egy igazi tündérdáma. Csacsogott és lejtett körben a parketten, te sem tudnád nála szebben.

Békánk bizonyára herceg volt ottan, — bókolt, — s a tündérszárnyak szélére csókolt, amint mondám csak csókolt és csókolt.

A méhecskék

2010 április 6. | Szerző: Sebesty

 A  méhecskék

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a felhőkön innen, lenn a föld mélyében egy szép pici szárnyas mag, mely életre kelt, s onnan kikelt. Kikelt s nyújtózkodott a nap felé. Magasabbra, egyre magasabbra, mígnem egy nap elérte a templom tornyát.

 A legmagasabb lett faluszerte. Innen nézett szét a sok méhecske egyszerre. Csodás fa volt, hársfa a neve, a méhek és darazsak kedvence. Virágja bódító, nektárja hódító, teája gyógyító. Mesebeli álomba szólító.

Történt egyszer, hét esztendővel ezelőtt, hogy arra jártamban megpihentem árnyékában. S mivel fáradt voltam, a hárslombok suhogására el is aludtam. Álmomban egy csodálatos réten jártam.  Értettem én a sok zsongást, zümmöt és dongást. Számat tátva jártam a sok méhlakást. Odút, kaptárt és kast, füleltem miket mondanak. Kihallgattam őket miről regélnek, mi érdekli a rovarnépet. Guggolva lestem lepkét, szendert és dongót, szóra bírtam néhány pillangót. Csodás volt, értettem minden betűt, nekem adta vén Salamon a gyűrűt? Elmondták miképpen élnek, virágport hogyan mérnek. Mi hír a piacon, mit főz a szomszéd gazdasszony. Arról is pletykáltak kicsit, hogy mi történt a minap, egy csíkos pizsamást a rendőrök elfogtak.

Még ott se hagytam a lepkéket, előttem is megjelent egy csíkos pizsamás hatalmas nagy darázs. Karcsú derekát fekete öv fogta át, s kezdte a méhsejtek rohamát.

— Fííínom ingyen mézecske, gyere a szívókámba bele!—ezt zümmögte.

 Nagy rabló volt, a méheket kereste. Hogy mikor szabad az út, egyre csak azt leste.

–Fenn a fán, fenne a fán!! A besurranó! Erre ólálkodik a rablóóó!!—Intett a szárnyával a szajkó előre, tudjuk jól, hogy ő az erdő elsőrangú őre. 

Hanem a szegény méhecske, aki a munkáját végezte, e beszédet nem értette. Mikor kosárkája megtelt a virágok porával, elindult haza a súlyos rakománnyal.

Nehezen repült, mert a föld felé húzta kosarának súlya. Közben a darázs, rabolta a lakást.

 Végre hazaért, nyögött egyet-kettőt, csapott egy kis illatfelhőt. Társainak jelezte az irányt, hogy mindenki megértse, táncot járt: Repüljetek arra, arra, mondta szárnya, lábtartása.

De jaj, mi lett a táncból? Verekedés lett, végre meglátták a fekete övest. A sok méhecske kirajzott és szúrt néhányat feléje, hogy  elhordja magát, keressen máshol  magának kaját!.

–Rabló, rablóóó—kiáltották páran.

–Katonák, előre, fullánkot szegezve!—Zümmentett egy derék hang. Sokat számít a méheknél a rang

— Én már szóltam, rég jeleztem, a rablót a nevén neveztem. –Csacsogta a szajkó szórakozottan. /Aztán a lábát piszkálta csőrével, majd a csőrét piszkálta a lábával. Nagyon fura, pedig tetteinek ő is ura. Aztán gondolkodva lehúnyta fél szemét, azazhogy fel, ha nem láttad még, figyeld!. Sose lehet tudni. Nézésüket meg nem lehet unni./

Na mire újra az odúra néztem, már vége volt a csatának, hűlt helyét láthattam a darázsnak.

–Néne, üljön le a székre!

–Nagy hős a papa, hogy elszaladt az a csíkos pizsama!

–Ó, a derekam, de fáj, egy kis pempős borogatásra vár.—Ilyeneket dünnyögtek és döngtek. Hozták a borogatást, várták a hatást. Ha nem tudnátok csodás dolog a méhek babapempője elmúlik minden nyavalya tőle. Szuperpempő, szuperhatás, biztos  lesz a gyógyulás!

Az odúban meg mintha mi sem történt volna, folytatódott a munka. A két szememmel láttam, ahogy repültek a megadott irányba, sorba telt minden méh kosárkája. Folytatódott a munka reggeltől estig. Lett sok méz és propolisz, a város neve lett polisz. Boldog volt  benne a királynő,  sok pempőt evett mire felnőtt. Hallottam hangjait, halk dudorászást, figyeltem a fénylő potrohduzzadást. Láttam mint dédelgeti bájos kis petéit, melyekből sorra kikelnek csemetéi: dolgozók, cselédek, kardvetők: Szerények, szorgosak, harcba menők.  Az őrségváltást is jókedvűn szemléltem, kár, hogy a kamerám nem volt a kezemben.

Hanem aztán, mivel semmi sem tart örökké, a nap elbújt és elszürkült az ég. Villámok cikáztak, s a felhő cseppjei a földre hulltak. Egy pillanat s könnyű zápor kerekedett, elűzve a rétről pillangót s méheket. Nyakamba ömlött a sok víz, szememen is csorgott, sajna a varázslat csak eddig tartott. Én is felébredtem a nagy dörgésre s lére. S ha tetszett, ha nem menekültem a rétre. Mert, ha villámlik, jegyezd meg majd, magányos fa alatt egy percig se maradj. Messze vigyen onnan a lábod, ne legyen károd!  Szerencsére velem semmi baj nem esett. A nap kisütött, szórta a sugarat, kettős szivárvány tartotta a kapukat. Szájtátva néztem e ritka jelenséget, beborította a földkerekséget. Aztán mind lassabban és lassabban peregtek a cseppek. Elenyészett a mesebeli látvány.  Bogarak, lepkék és méhek szárnyán visszatükrözött még a szivárvány. Szárították, lengették, nyitották meg csukták, a teljes száradást beszélgetve várták.  Látszott a szájukon, hogy ki sóhajtott, csak én   már nem értettem  ki mit óhajtott.

 Végetért az álom, végetért a tudás, sajnos elmúlt a bogárnyelvtudás. Kár, hogy véget ért , azért hálás vagyok minden percért.

Vidáman sétáltam haza. S, ha mézet eszem mindig e különös napra emlékezem.

Zümmm, zümmm, zümmm, így szól a méhek dala, körbe, körbe, jobbra, balra. Ki a rétre, az akácfára, ott a magasban, a domboldal végén bólintgat a hársfa. Zümmm, zümmm, zümmm, réteknek millió virága, ti vagytok a méhecskék lakomája. Hallottam egyszer mit beszéltek, szeretettel nézek felétek.

 

A daru

2010 április 6. | Szerző: Sebesty

 

A   daru

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer ősszel a határban, hogy egy elfáradt daru álldogált magában. Társai messze jártak már, de ő nagyon fáradt volt, azt se tudta élő-e vagy holt.

–Majd reggel, majd reggel utánuk megyek, csak egy kicsit most pihenek. Pihenek egy kicsit, s eszem egy falatot, így hamarosan új erőre kapok.—Gondolta a daru, gondolta magában s komótosan lépegetett, lépegetett, lépegetett az út porában. Addig lépegetett, hogy tél lett s a Bokodi-tó partjára tévedt. No, de ilyet, tátva maradt a csőre, a tavon a jégnek sehol sem volt híre.

–Milyen szerencsém van nekem! Vagy káprázik a szemem? Amott fekete szárcsák sétálnak. Hogy higgyek ennek a furcsa délibábnak?—Nem értett semmit sem, maga elé nézett, ennyi furcsaság fejébe nem férhet.

–Biztosan álmodom, megcsípjem magam a hátamon?

–Nem, nem álmodsz és nem is vagy lázas, melegvízű tó ez, erőműnek tava, partján azért olvad el a természet hava.

–Ha szereted a halat, itt megerősödhetsz. Ebéded, vacsorád mindig lesz.

 

 Így teltek a napok és hetek, a telet lassan a nap ette meg. Volt hideg, volt zúzmara és vastag hópaplan, az idő vasfoga kortalan. Az égen csillagok, szikrázva fényesen, a telehold háromszor kedvesen, csendesen. Nézték az alvó madarakat, mélyre úszó bús halakat. Eltelt három hónap s egyszer aztán végre hajnali hatkor a nap vidáman karikázott az égre.  A nádas népe akkor három hattyút látott. Siklottak át a vízen, mint hófehér vitorlás e piciny tengeren.

–Honnan jöttetek, honnan jöttetek?—Kérdezi a sok csőr.

–Messziről, messziről.—Felelik először.

–Maradhatunk? Maradhatunk?—Sápogják harsányan. Nem várat a válasz:

–Nyugodtan, nyugodtan.

–Tavaly még költöttetek is.—Kotnyeleskedett egy kis szárcsa, neki is pont itt volt a háza.

–Nem messze van egy kényelmes zsombék. Ott, ott, egy kicsit amarrébb!

Örültek a hattyúk, nászi táncba kezdtek, körülállták a szárcsák, egy helyben nem ültek.

Mindenki boldog volt, udvarolt, vagy dalolt, fészekrakással vacakolt. Itt van, itt van, itt a tavasz, trillázták a fecskék. Megjött, megjött kuruttyolta a békanép. Volt most már élelem, jutott mindenkinek rendesen.

Csak a daru volt bús és szomorú, egyre punnyadtabb lett és szűkszavú. Szemét sokszor az égre fordította, de csak verebeket látott össze-vissza szálldosva. Egyszer aztán, amikor máshová nézett épp, az egyik szárcsa imígyen beszélt:

–Vadludaaak, vadludaaaak! Az égen repülnek! Ott fenn, ék alakban hasítják a leget. Gyakorolhatták eleget.

–Itt vagyunk, Itt vagyunk!

— Gyertek le pihenni, meg egy igazán jót enni!

–Hát te?—kérdezték a darut.

–Itt rekedtem, itt teleltem, gyenge szárnyam pihentettem. Láttátok-e társaim? Oda visznek lábaim.

–Láttuk, láttuk!—Válaszolták menten, s míg szólt a sok gigágá, új csapat jött világgá. Megérkezett egy újabb énekes madárcsapat. Letelepedtek fákra, bokrokra, nem forrt a szó a torkukra. Aztán leszállt a nap, elaludt a nádas, elaludt a madarak serege, csak a daru nézett a nagy semmibe. Társait kereste, szeme fel-le járt, hátha meglátja őket már. Így érte a hajnal, így látta a reggel. Lábait cserélve nézte és várta, hátha rokonai érkeznek a határba.

 

Dél felé járt az idő, legalább is a nap magasan járt már az égen, mikor végre egy darucsapat érkezett reptében. A mi darunknak több se kellett, rögtön víg táncokat lejtett. Reámosolygott egy szép, kedves darulány, s hogy, hogy szerettek egymásba az talány. Lépésről lépésre, érezték szívükben, összekapcsolódott életük lelkükben. Egymást többé el nem hagyták, a boldogságot ím megtalálták. Együtt jól ment az építés, zsombéksziget készítés.

Itt a vége. S, ha azt mondod: még ne, akkor csak menj valamilyen tópartra. Pont olyan jó, mint bármilyen sókamra.

 

Ha pedig még egy happy and-re vágytok, nem vagyok ugyan látnok, de hiszem és gondolom én, amit szíved kíván és lelked akar, meg is valósulhat hamar. Bízzál hát te is, légy vidám, s akkor életed szép mederben folyik ám. Folyik és folydogál, mint az Által-ér, mely sok mezőn és réten által ér.