Mókusmese
2009 október 28. | Szerző: Sebesty
A megálmodott mesekönyvünk lapjai így néznek ki
piciben:
FERRÓ NYALKA JULIANNA meséje:
Átdolgozta és rajzolta: Hornyákné Sebestyén Éva
Mókusmese
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Csendes-óceánon innen s a Fekete-tengeren túl, ott ahol a Duna forrása van, vagyis a Fekete-erdő közepén egy hatalmas százéves tölgy. Tölgy derekán egy elhagyott harkályodú. Az odúban pedig egy mókuscsalád. Ez a mókuscsalád már több telet meg tavaszt megért az öreg tölgy ágai között. A hatalmas fa boldog volt, hogy odújában laknak és sudár ágaival vigyázta, rebbenő leveleivel susogta: most ne hajolj te ág, hadd ugorjon a mókuska akkorát, amekkorát szeretne, hogy méltó legyen szederre.
Történt egyszer, talán nem is olyan rég, hogy egy nyest eleséget keresett az erdő sűrűjében. Járkált fel-alá, keletről nyugatnak, északról délnek, de csak nem jött illata az ínyenc ebédnek. Szegény nyest nagyon éhes volt s egyszersmind nagyon vigyázatlan. Nem csoda, hogy vadászata hasztalan. Lába alatt recsegtek az ágak, zajosan mászta meg a fákat. Egyedül járta az erdőt madártojást, fiókát, mókushúst kutatva, de a vigyázatlan kezdő nem talált rá a jó falatra. No, de hagyjuk ott mi is ezt a keresgélő nyestet, majd csak talál valahol egy eltévedt kis egeret.
Jaj, de mégse! Szagot fogott. Elindult a vén fa felé, szedte lopakodva lábát, most bezzeg nem csapott lármát.
Hamar nézzünk mi is föl a fára, a fán is a kis röpködő vörösbarna gombócokra, helyesebben az ugráló mókusokra. Viharos jókedvükben egy cseppet sem vigyáztak, de ott volt velük anyjuk, ki régóta figyelte már a nyestet, — s hogy kölykeitől elcsalja, egy makkot a földre ejtett. A nyest bezzeg, hogy odanézett! Mókusmama pedig úgy csinált, mintha lábát törte volna, lehuppant a tavalyi avarba. Tettette, hogy menni is alig bír, így küzdött az apróságokért. Szaladt, futott, sántikált, a nyestnek könnyű prédát kínált. Botladozott a lába, úgy tett, mintha nem bírna felmászni a fára. Naná, hogy a jó színésznek jutalma lett: a vadászó nyest utána eredt. Elcsalta bizony jó messzire, egy erdőszéli vén fa tövibe, hogy onnan aztán végre magasra szökkenve, a pórul járt nyestet kinevesse: Ugrott föl a fára a nyest bámultára. Onnan integetett feléje: siet, hogy hazaérjen estére.
Nyestünk követte egy darabon, aztán látta már, hogy fuccs ez a mostani vadászat. Megunta aztán az ide-oda mászkálást, lótást, futást egyensúlyozást, meg azt, hogy hol még a mókuska könnyen szalad végig az ágon, neki meg kell állni feletájon. Hiába a teste nehezebb, mindenhová mennie nem lehetett. Lelépett hát s a kukoricások felé vette az irányt. Gondolta, ha mókus nincs, egérre vadászni kincs. Elnyúlt testtel lopakodott hát, követve a fák árnyékát.
De mi térjünk vissza mókusmamához, aki izgatottan szalad a sok kis fiókához:
–Csukk, csukk! Vigyázat, vigyázat, ti észre sem vettétek a nyestet?
–Cukk, cukk! Azt a hosszú barna testet?—vihogtak a mókusok s játszottak volna tovább, de anyjuk eléjük rakta az útközben lelt makklakomát s ekképp dorgálta őket:
–Ha nem veszitek komolyan a veszélyt, elkaphat a nyest még, és akkor ki eszi meg a finom fenyőmagot, kié lesz az édes gomba és legfőképpen ki ugrik a karomba?—A kismókusok azon nyomban ott termettek s az édesanyjuk ölébe, nyakába szökkentek.
–Jaj, mama, ne is mondj ilyeneket, meglátod leszünk mi még jó gyerekek!
Így élt hát ez a kis mókuscsalád örömben, vidámságban és szeretetben egészen a tél beálltáig.
Közeledtek a hideg novemberi szelek, kellettek hát a szorgos kezek.
Fel hát a munkára, éhenhal az kinek nincs tele a kamrája! Mert tudjátok meg, a mókus kamrába gyűjti, mit télen meg akar enni. Most kell ám igazán vigyázni, mert a spejzba valóért le kell a fáról mászni.
Makkot, gombát, diót csak a földön lehet lelni. A mókusok bizony nem olyanok, mint a medvék, ők magukat télire el nem tevék. Hanem a gyűjtöttet eszik és majszolják, ezért a mogyorókat a fák repedéseibe dugják. Megtalálnak minden kis lukat és lukincát, ahova a falatokat eldughatják. Télen aztán rájárnak, mehet a lakoma, nem kell bolyongani a havas-deres vadonba.
Mókusmamának és a lurkóknak volt egy kedvenc fájuk, ahol melegen sütött a nap rájuk. Messze elláttak majszolás közben, nem kellett félni, hogy meglep a nyest. Gyűlt a héjkupac, bizony méteresre, ilyet nem láthatsz csak keresve. Mókusmama mást is tanított: házak padlására el-ellátogatott. Vitte magával csemetéit. –Éjjel én is surranást hallottam,– úgy rémlik.
–Itt szárad a dió, aszalódik a szőlő felkötözve, csak ehet belőle az erdő szülötte!? –Súgta mókusmama s tovább is mondta:
— Egyetek hát bátran, kapva, biztos nem haragszik meg a gazda. Tudja, hogy ennünk nekünk is kell, vasfogú forgóval ránk nem kelepel.
Aztán még más csodára is tanította picinyeit, bemutatta a madáretetők rejtelmeit. Nagyon sok finomság lelhető itt mihamarább, s nem küld el a gazda senki emberfiát. Hát még a mókust, aki olyan kedves és aranyos, szétszedi pikkelyekre a fenyőtobozt. Megköszöni a mogyorót három bukfenccel, a szotyit, tökmagot piruettel. Ha mókusok laknak nálatok, etetésükkel ne várjatok! Minden mozdulatuk kész muri, legfőbb fegyverük a spuri!: Osonnak, szaltóznak, kukucskálnak. Téged biztos jókedvben találnak.
Tavaszra aztán felnőnek a kis mókusok és elhagyják az anyai fészket, odúból az erdőn van hatalmas készlet. Luxus lakóparknak való, internet sem kell hozzá, van bőven kiadó. Ágbogból is raknak kéglit s árát nem arannyal mérik. A mi mókusainkkal is így esett, hogy édesanyjuktól elváltak szépen, s az erdőt bejárták egészen. Szép öreg fenyőfán odúkat kerestek, de csak olyat melynek szája nem engedi be a nyestet. Ott aztán szép puha fészket raktak mohából, pihéből, nézzetek csak körül, nálatok mi épül? Szalmával, vagy jó nagy iszalag gombolyaggal kedveskedhetsz nekik tavasszal. Ha jó helyre teszed: láthatod, hogy jó cselekedetet tett kezed. Ha meglelték a dunyhának s takarónak valót, füttyentenek s kiáltanak egy édes kis hahót. Magukhoz ölelik, viszik gyorsan, fürgén, a lelógó szálba botolva bukfencet csinálnak a teraszra. Elképzelheted milyen vidáman tuszkolják be a sok pihét a lukba, hogy a mókushajlékban oly boldog élet folyjon, hogy csuda! Lesz aztán családjuk, ugráló mókuskák, kik a hozott diót vígan kibontják. Azt pedig hidd el, — sohase feledik,– ha nyest jő a sántát tettetik. Védelmezik szívről szakadt magzatukat, színházban hallatják a nézők tapsukat.
Ha ültök vagy álltok, és sok-sok megrágott makkocskát láttok, —s ha nem vigyáztok, — fejeteken koppanhat: nevethet a mókushad.
Rajzolta: Hornyákné Sebestyén Éva
A fenyves boszorkánya
2009 október 23. | Szerző: Sebesty
A megálmodott mesekönyv lapjain így nézne ki e mese piciben:
A
fenyves
boszorkánya
Egyes egymagában állt a kicsike ház bent a Börzsöny mélyében egy csodálatos erdő közepében. Ablakából egy gyönyörű tisztásra s a vadregényes fenyvesekre lehetett látni. A levegő friss volt, méz és gyantaillatot hordozott magával minden szellő, mely besurranhatott a kis ház ablakán. Ez a varázsos illat érződött még az ágyneműkön és konyharuhákon is melyek a napon száradva, lengedezve magukba szívták a bódító illatot. A vidám napfénnyel együtt madárdal és lepkeszárnyak szórakoztatták az itt lakókat. Rózsamama élt itt három gyermekével. A leányt Kerekszeműnek, a fiúkat Délcegnek és Buzogánynak hívták. Délceg úrfi úgy ülte meg a lovát, hogy a föld másik végéről is csodájára jártak. Buzogány pedig a legerősebb volt a férfiak közt. Kerekszeműnél sem látott még szebb lányt a világ.
Történt egyszer, hogy egy királyi vadász szarvast űzve eltévedt. Társaitól leszakadt és az erdőben bolyongva rátalált a tisztásra, tisztáson a kis házra, kis házban a szép lányra.
Szemük csillagát egymásra vetették, s érezték, hogy e földi élet, összeköti őket végképp.
–Kerekszemű, kérlek, gyere velem szépen, légy a feleségem! Az én nevem Csörgő Patak, halászatból és vadászatból élek.
Kerekszemű belenézett Csörgő Patak szép szemébe és igent mondott. Aztán kezét felemelte, s Csörgő Patak tenyerébe tette.
Az igaz szerelem pattan, mint a szikra és a szerelmeseket holtodiglan, holtomiglan tartja.
Rózsamama rájuk adta áldását és elindultak megkeresni Csörgő Patak házát. Esküvőt, vidám lakodalmat terveztek sok vendéggel, zenével-tánccal és több fazék töltött káposztával. Igen ám, de a fenyves boszorkánya meghallotta, mert állandóan leskelődött utána. Kerekszeműt Békaszájúnak, fiának akarta.
Dúlt-fúlt mérgében. Fákat tépdesett, szelet és vihart kavart. Beszórta fenyőtűvel az avart. Csavarta az indákat, ágakat. Növesztett szúrós mácsonyákat. Gondolta,– majd, ha eltévednek és kellőképp megijednek,– akkor beveti magát, de a jótanács fejébe a lányt kéri cserébe.
Hogy hová lett az út, ami előbb még megvolt? Nem tudta azt sem eleven, sem holt. Tanácstalanul álltak a magas fenyők árnyékában, hideg és vacogás tört rájuk. Honnan is tudták volna, hogy az utat a rengeteg fenyőtű fedi be, követve a boszorkány óhaját. /Kár, hogy nem szúrta meg egy sem a hónalját!/
Hanem hát nincs mit tenni, ha tanács kell, tanácsadót kell keresni. Kerekszeműnek volt egy titkos fája. Nem tudta mért, nem tudta hogyan, de ha ennek a vénséges vén tölgynek beszélt, lelkében válaszok születtek, tervek éledtek, rossz kedvből jókedv, bánatból remény lett. Szerette a fát. Többször felkereste, simogatta érdes törzsét, bámulta rezzenő leveleit, görcsös karjait s volt, hogy el-elszenderedett a lombokon átszűrődő fénypettyek játékát figyelve. Ilyenkor úgy érezte tündérek játszi csapatának tagja lett s életének titkos pillanatait éli meg. Akkor is hozzá rohant, amikor édesapja meghalt. A fa volt, aki vígasztalta, hatalmas törzséből erő és nyugalom áradt. A fájdalom engedett. Neszeket, suttogó hangokat hallott akkor és egy apró picurka madarat felcsapott farokkal ahogy az avarban ugrálva reá néz, majd elsurran a gyökerek közé.
–Szeretteim! Vigyázzatok nagyon kedves gyermekeim! Az utat azért nem látjátok, mert ellenségünk, a gonosz fenyves boszorkány, fenyőtűkkel beszórta. Sűrű indákkal lezárta, barna avarral takarta. Mindent megtesz, hogy eltévedve, az ő karjaiba kerüljetek. Téged akar Kerekszemű. Vele szembeszállni nem lesz egyszerű. A szélesszájú rút fiának, Békaszájúnak akar téged, de ne hidd, hogy véged. Hívd bátyáidat, s a mesét máris átírtad.
–Jaj, a bátyáim! Igen a bátyáim segítenek!— Kerekszemű hát körülnézett a vadonban, hírvívőt keresett azon nyomban.
A hírvívő ott volt, károgott egy nagyot: — Bebizonyítom, hogy jó holló vagyok! Lebbenő szárnya felkeverte az avart, Délceg és Buzogány ellenkezni nem akart. Sőt, mint villám léptek, a bozóton jó nagy lukat téptek. Szakadtak szerte az indák és a mácsonyák. Keresték Csörgő Patak házát. Meg is lett, csak arra kellett menni, amerre a legsűrűbb volt a torlasz. Te rút banya, most már térdre omlasz! Sajnálhatod, hogy ilyen tervet eszeltél, magadnak bajt kerestél.
Úgy is lett. A két világhírű testvér meglelte a banyát s két marokra fogták a kócos grabancát. Nem hagyták, hogy visítson, lila zokniban virítson. Befogták a száját, elvették pálcáját.
Közben Kerekszemű és Csörgő Patak is megérkeztek. Takaros kis ház volt az: piros fotel, kerek asztal és virág, számukra egy egész világ.
Aztán, hogy az idő folyását össze ne kavarjam, a kis házban lakodalmat csaptam. Adtam jótanácsot, be is tartották, sütöttek tíz adag rántottát. Rózsa mama megsütött három malacot, három ludat és három kacsát. Simogatta a sok vendég már előre a hasát. Forgott a habverő, de ó jaj mi lett?
Valami delejes szellő érkezett? Szaladt a kukta, mert az egyik kolbászt a kutya ellopta. A kukta után szaladt a szakács, a szakács után a vőlegény, vőlegény után Kerekszemű. Mögöttük törtetett a két bősz testvér Buzogány s Buzogány után Délceg úrfi a lován. Hogyne szaladtak volna, mikor a gaz banya újraéledt, ő varázsolt és trükkölt. Mindent összenézett, csak elcsalja a násznépet. A kutya volt a csali maga, így rendezte dolgát a banya.
Csalta, vonta, próbálta őket elhúzni, banyatanyájába vinni.
Mert, ha nála a násznép, nála az erő, tán mégis az ő fiához megy Kerekszemű!
Hanem hiába volt minden varázslat, hiába orron át ható mágnes, mivelhogy az ellopott jó kolbász illata tartotta orrukat akkor már fogva. Nem fért be oda a boszorkány átka. Meg nem érezték, látni se látták, ki is pipálhatjátok ezt az ármányt. A fenyves boszorkánya hát a házában maradt, hozzá a fián kívül senki sem szaladt.
Megszabadult a mátka, foszlott szét a varázs, miként tűzből lesz a parázs. Parázsból meg hamu és üszök, a banyáért bizony egyet se nyögök…
A torkos kis kutya meg csak hurcolta a kolbászt. Már majdnem a küszöbnél jártak, mikor az eb a kolbászt elejtette. Vett volna egy újabb levegőt a pára, de addigra a kukta keresztülbucskázott rajta. Aztán hemperegtek, gurultak, kicsi a rakást csináltak. Nevettek, kacagtak. Könnyük csordult kendőre, kabátra, bele a nagy kerek világba, a Börzsöny csodaszép tájára.
Így volt, vége volt, kimondták az Igent, aztán a násznép megpihent.
Ha nem hiszitek járjatok utána, tartsatok számot a töltött káposztára. S hogy a kolbászt ki ette meg? Sose tudhatjátok meg.
Mi itt a tanulság? Mire tanít e mese?
A sült kolbász a veleje.
Eleje és végzete.
A töklámpás titka
2009 október 10. | Szerző: Sebesty
A megálmodott mesekönyvünkben így nézne ki –A töklámpás titka –piciben:
FERRÓ NYALKA JULIANNA meséje:
A töklámpás titka
hgfvgt
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy tök. Ugye most nevettök? De ez a tök nem volt olyan egyszerű földi indás,– heverő, hanem egy nagyszerű töklámpás, mely a kertben álmodoz s ha lement a nap ő csak úgy sugároz. Égett benne egy csodálatos mécses, mely a nap energiáját sugározta vissza és sugárzó szemével nézett a csillagokra.
Történt egyszer, hogy a kertben járva, felfigyeltem a töklámpásra. Mintha kacsintott volna a fennen járó csillagokra. Nicsak, nicsak, lássatok csodát, a Göncölszekéren érkezett az újabb varázs. Egy szép csillagtündér, ki a kertbe lépve harmatcseppeket szórt szerte a földre. Köd volt előtte, köd volt utána, ha nem vigyáztál ráléptél a lábára. S, ha ráléptél nem éreztél mást, mint egy frissítő nedves pakolást, mert a talpad úgy átázott, hogy az egész lábad fázott.
A töklámpás meg csak úgy pompázott. Sárga ruhája melegen szikrázott. Táncba kezdtek ott a kertben. Kopogott a tök sárga köpenye, libbent a sárga láng, megvilágította a hárfázó holdleányt. Táncoltak, tapsoltak, ugrottak, guggoltak. Lejtettek sorban, kéz a kézben, egyenként is merészen. Ropták, ropták, a kezüket forgatták. Csoda jó volt nézni, az embert az ilyen megigézi. Libbent, lebbent a kerti varázs, sose csípjen meg a darázs! Már nem fázott a lábom, hidd el barátom. S ahogy az égre felsétált a hold, előjött öt kis kobold. Táncoltak, tapsoltak, ugrottak, guggoltak. Lejtettek kéz a kézben, egyenként is merészen. Ropták, ropták, a kezüket forgatták. Folyt a dínom-dánom estétől hajnalig, de hajnalban, mint tudjátok a kendermagos kakas egy nagyot kiáltott:
–Kukurikú, itt a hajnal! Közeledik a nap! Kukurikú éji nép, jó álmokat!
Felszállt hát a nap s véle a csillagok tündére, elrobogott az öt kobold, léptek most álom-mesgyére. Ásítottak még néhányat, fennmaradni már nem vágytak.
Ott maradt a szegény töklámpás kiégve. Várt a következő estére, a következő estével a következő mesére. A mesére, mely elaltat, búgó hangjával álomba ringat.
Ha nem hiszitek, tegyetek a kertbe
töklámpást, vagy valami mást!
Mosolyra szalad majd szájatok,
csak egy picit várjatok!
A gőte meséje
2010 április 6. | Szerző: Sebesty
A gőte meséje
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Kárpátokon innen, s a Dunán túl, ott ahol a csengő barackok érnek, volt egy csodálatos, kert. Ebben a kertben az almák pirosan mosolyogtak, a körték ragyogtak a reájuk sugárzó napfénytől. A szilvák meg olyan hamvasak voltak, mintha porcukorba hempergette volna őket valaki. Ahogy mondom csodálatos kert volt. A fű között százszorszépek nyíltak, s a virágok is oly tündöklőek, hogy mindenki csodálattal beszélt róluk. Hanem, ha beszélt is, csak nagyon halkan és suttogva, hogy a kert gazdája meg ne hallja. A kert gazdája Hajnalfény Eol volt, a tündérlány, kinek magányossága kész talány. Egyedül volt szegény, mint az ujjam, azt se tudta édesanyja hol van? Bánatában vigasztalták a levelek és rügyek, felé nyújtogatták a kezüket. Ő pedig kiment a kertbe, annak is a végébe. Ott ábrándozott mindig csak azon, de jó lenne, ha édesanyja megtérne azon a tavaszon. Bárcsak párja is kerülne, sétálna véle ligetből ligetbe.
Volt ott egy kerti lak, oda repültek a madarak. A házikónak, ha ajtaját nyitottad, kedves hangját hallgathattad:
–Kedvesss barrrátomm lépj be! Üdvözöllek, gyerre be kérrrlek! –Ha pedig beléptél, pengve bongva szólt egy dal: Búdat feledd el hamar!
Eol szerette ezt a helyet, szívébe ilyenkor reménység érkezett. Szerette a kis tavat is, mely egy fűzfa alatt ringatta fodrait, magában oltalmazta a halait. Aki belenézett meglátta, akit szeretett, akit néven nevezett. Eol a tópartra érve mindig édesanyja képét nézte. Most is ott állt, és a tükörkép felett egy könnycseppet a tóba ejtett. Ettől az egy csepptől—nem mese,– a vízből kinézett egy gőte. Eol sosem látta még, barátkozva nézte pöttyöskés testét. Az meg huncutul csapott ide-oda a farkával, szúnyogot evett, de nem kanállal. Sőt beszélni is kezdett, hogy meghallgasd van-e hozzá merszed? Nem kell félni persze, mert csak jókat mondott, sose láttál még ilyen fitos orrot.
–Ne sírj, szép Hajnalfény Eol, tudom a nevedet, –egy napon megkérem még a kezedet.– Az utóbbit maga elé mormolta, hangosan ekképp folytatta:
–Meglátod minden jóra fordul, mire az estharang hétszer kondul. Csak nézz előbb nyugatra, majd keletre, s tedd a kezed a szívedre. Aztán dúdold el kedvenc dalotok, hangodat elviszik majd az égi áramlatok.
Eol hallgatott a gőtére s letérdelt a tónak szélére. Megköszörülte torkát, s eldúdolt egy lallát. Előbb halkan, majd erősen szálltak a dallamok a légben: „Reszket a hold a toó vizén, színezüst féényét hiinti szét….”.S ahogy a hangok a vizet súrolták, pattantak ide-oda a szikrák. Senki sem volt lomha, a gőte aztán még ezeket mondta:
–Gyere hozzám minden este és e dalt énekeld te! Te énekeled, én hallgatom, minden jóra fordul majd, azt tudom. De ne feledd, kezed a szívedre tedd!. Nézzél nyugatra és keletre, álom ne hulljon szemedre!
Így is lett, hétszer szólt a dal, hétszer kondult az estharang. A hetedik este, szeme is álmodva fénylett — az egész kert mind egyfele nézett. Bele a tóba, nohát még ilyet, minden levélnek, ágnak volt pillája, biztos nem néznek hiába. Eol pedig letérdelt, nézett nyugatra, keletre, kis kezét a szívére tette. Torkot köszörült, párat lallázott a vízbe, hogy a gőte megértse. Szépen énekelt, minden életre kelt. „Reszket a hold a toó vizénnn…Színezüst fényét hiinti szééééét…”. mi lesz most? Olyan csend lett, fűszál se rezgett, feljött a holdnak sarlója, szétáradt a kongó harang hangja. A víz, mint mindig, fodrozódni kezdett, jöttek a körök és hullámok, gőte helyett egy ifjút látok? S mintha ez természetes lenne, erős karját felemelte. Intett néhányat, majd meghajolt párat. Kikelt a tóból, próbálta a lábát, megigazította a pöttyöskés haját. Lerázta a vizet, minden bizonnyal királynak nézheted. De nemcsak nézni lehetett. Kisétált a partra s ámuló Eolnak szépen elsorolta. Elsorolta mi miért van, vagy miért nem, sajnos nem hallottam egészen. A történet hosszú volt nagyon, de mire reggel lett bevégeztetett.
Megtudta Eol miért került a tóba be fekete-sárga kedvese. Milyen gonosz átok tartotta fogva, nem törhette azt szét sem buzogány, sem kopja. Egyetlen nyitja volt az átkos szónak, befuccsolt az minden jónak. Hétszer kellett bizonyítva lenni, hogy a szeretetet nem lehet feledni. Hét harangszós este egyformán érezni, jobbkezet dobogó szívére tenni. Keménynek kellett lennie az átokrombolónak, mint a legkeményebb vasgolyónak. Ha az akarat eltántorítható, a gőte hazája örökre a tó. Hanem nem így végződött lám ez a mese se, a Gőtét megmentette kedvese. Kitartó volt, hűséges és lankadatlan, törhetett szét a varázs azon nyomban. Visszatért az élet a tónak partjára, Eol is virágot tűzhet a hajába. Hétszer szólt a dal, hétszer zengett az estharang, hétszer fodrozódott a tó vize, s megtört a varázslat ízibe. Az utolsó dallamra és szóra, mint tudjátok, szerteszét foszlott az átok. Az elveszett boldogság megkerült, a szilvára még több porcukor került. A harmatos alma mosolygott a napba, éretten pottyant a tópartra.
S hogy még több hab legyen a tortán, az utolsó szóra, Eolnak lett újra édesanyja. A kerti ösvényen lépkedett csomaggal, most jött meg a vonattal. Nem folyt ki a tinta, Hajnalfény Eol lába alig bírta. Úgy futott és szaladt, a cipője majdnem a sárba ragadt. A „gőte” lépkedett utána, s mire odaért a szava egy élettel felért:
–Köszöntöm a megkerült anyát, adja nekem a lányát! Tudom, hogy hűséges, tudom, hogy mit érez. Láttam hétszer-hét gyönyörű éjszakán, örökké ott pihennék a vállán.
Persze Eolt nem kellett kérni, a jövőjét maga akarta mérni. Azért tetszett a lánykérés neki, zavarában a haját tekeri. Egyik lábáról a másikra áll, összeér a két váll. Az igent kimondani bátran meri, a hófehér ruhát naná, hogy felveszi!
Volt esküvő, gyönyörű. A templomban ezer gyertyaszál lángja,– hullott a fiúra és a lányra. Szíveső is volt, minden pazar volt. Szikrázott, csillogott, a kerti ház is villogott.
–Keddvess barrátaimm, gyertek a házba be. Ünnepeljük e nappot egyssszerrre!
Reszket a hold a tó vizén,
Mátkára talált a legény.
A kitartás erős fonál,
Aki keres, az talál.
Oldal ajánlása emailben
X