A gőte meséje

2010 április 6. | Szerző: Sebesty

 

A gőte meséje

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Kárpátokon innen, s a Dunán túl, ott ahol a csengő barackok érnek, volt egy csodálatos, kert. Ebben a kertben az almák pirosan mosolyogtak, a körték ragyogtak a reájuk sugárzó napfénytől. A szilvák meg olyan hamvasak voltak, mintha porcukorba hempergette volna őket valaki. Ahogy mondom csodálatos kert volt. A fű között százszorszépek nyíltak, s a virágok is oly tündöklőek, hogy mindenki csodálattal beszélt róluk. Hanem, ha beszélt is, csak nagyon halkan és suttogva, hogy a kert gazdája meg ne hallja. A kert gazdája Hajnalfény Eol volt, a tündérlány, kinek magányossága kész talány. Egyedül volt szegény, mint az ujjam, azt se tudta édesanyja hol van? Bánatában vigasztalták a levelek és rügyek, felé nyújtogatták a kezüket. Ő pedig kiment a kertbe, annak is a végébe. Ott ábrándozott mindig csak azon, de jó lenne, ha édesanyja megtérne azon a tavaszon. Bárcsak párja is kerülne, sétálna véle ligetből ligetbe.

Volt ott egy kerti lak, oda repültek a madarak. A házikónak, ha ajtaját nyitottad, kedves hangját hallgathattad:

–Kedvesss barrrátomm lépj be! Üdvözöllek, gyerre be kérrrlek! –Ha pedig beléptél, pengve bongva szólt egy dal: Búdat feledd el hamar!

Eol szerette ezt a helyet, szívébe ilyenkor reménység érkezett. Szerette a kis tavat is, mely egy fűzfa alatt  ringatta fodrait, magában oltalmazta a halait. Aki belenézett meglátta, akit szeretett, akit néven nevezett. Eol a tópartra érve mindig édesanyja képét nézte. Most is ott állt, és a tükörkép felett egy könnycseppet a tóba ejtett. Ettől az egy csepptől—nem mese,– a vízből kinézett egy gőte. Eol sosem látta még, barátkozva nézte pöttyöskés testét. Az meg huncutul csapott ide-oda a farkával, szúnyogot evett, de nem kanállal. Sőt beszélni is kezdett, hogy meghallgasd van-e hozzá merszed? Nem kell félni persze, mert csak jókat mondott, sose láttál még ilyen fitos orrot.

–Ne sírj, szép Hajnalfény Eol, tudom a nevedet, –egy napon megkérem még a kezedet.– Az utóbbit maga elé mormolta, hangosan ekképp folytatta:

–Meglátod minden jóra fordul, mire az estharang hétszer kondul. Csak nézz előbb nyugatra, majd keletre, s tedd a kezed a szívedre. Aztán dúdold el kedvenc dalotok, hangodat elviszik majd az égi áramlatok.

Eol hallgatott a gőtére s letérdelt a tónak szélére. Megköszörülte torkát, s eldúdolt egy lallát. Előbb halkan, majd erősen szálltak a dallamok a légben: „Reszket a hold a toó vizén, színezüst féényét hiinti szét….”.S ahogy a hangok a vizet súrolták, pattantak ide-oda a szikrák. Senki sem volt lomha, a gőte aztán még ezeket mondta:

–Gyere hozzám minden este és e dalt énekeld te! Te énekeled, én hallgatom, minden jóra fordul majd, azt tudom. De ne feledd, kezed a szívedre tedd!. Nézzél nyugatra és keletre, álom ne hulljon szemedre!

Így is lett, hétszer szólt a dal, hétszer kondult az estharang. A hetedik este, szeme is álmodva fénylett — az egész kert mind egyfele nézett. Bele a tóba, nohát még ilyet, minden levélnek, ágnak volt pillája, biztos nem néznek hiába. Eol pedig  letérdelt, nézett nyugatra, keletre, kis kezét a szívére tette. Torkot köszörült, párat lallázott a vízbe, hogy a gőte megértse. Szépen énekelt, minden életre kelt. „Reszket a hold a toó vizénnn…Színezüst fényét hiinti szééééét…”.  mi lesz most? Olyan csend lett, fűszál se rezgett, feljött a holdnak sarlója, szétáradt a kongó harang hangja. A víz, mint mindig, fodrozódni kezdett, jöttek a körök és hullámok, gőte helyett egy ifjút látok? S mintha ez természetes lenne, erős karját felemelte. Intett néhányat, majd meghajolt párat. Kikelt a tóból, próbálta a lábát, megigazította a pöttyöskés haját. Lerázta a vizet, minden bizonnyal királynak nézheted. De nemcsak nézni lehetett. Kisétált a partra s ámuló Eolnak szépen elsorolta. Elsorolta mi miért van, vagy miért nem, sajnos nem hallottam egészen. A történet hosszú volt nagyon, de mire reggel lett bevégeztetett.

Megtudta Eol miért került a tóba be fekete-sárga kedvese. Milyen gonosz átok tartotta fogva, nem törhette azt szét sem buzogány, sem kopja. Egyetlen nyitja volt az átkos szónak, befuccsolt az minden jónak. Hétszer kellett bizonyítva lenni, hogy a szeretetet nem lehet feledni. Hét harangszós este egyformán érezni, jobbkezet  dobogó szívére tenni.  Keménynek kellett lennie az átokrombolónak, mint a legkeményebb vasgolyónak. Ha az akarat eltántorítható, a gőte hazája örökre a tó. Hanem nem így végződött lám ez a mese se, a Gőtét megmentette kedvese. Kitartó volt, hűséges és lankadatlan, törhetett szét a varázs azon nyomban. Visszatért az élet a tónak partjára, Eol is virágot tűzhet a hajába. Hétszer szólt a dal, hétszer zengett az estharang, hétszer fodrozódott a tó vize, s megtört a varázslat ízibe. Az utolsó dallamra és szóra, mint tudjátok, szerteszét foszlott az átok. Az elveszett boldogság megkerült, a szilvára még több porcukor került. A harmatos alma mosolygott a napba, éretten pottyant a tópartra.

 S hogy még több hab legyen a tortán,  az utolsó szóra, Eolnak lett újra édesanyja. A kerti ösvényen lépkedett csomaggal, most jött meg a vonattal. Nem folyt ki a tinta, Hajnalfény Eol lába alig bírta. Úgy futott és szaladt, a cipője majdnem a sárba ragadt. A „gőte” lépkedett utána, s mire odaért  a szava egy élettel felért:

–Köszöntöm a megkerült anyát, adja nekem a lányát! Tudom, hogy hűséges, tudom, hogy mit érez. Láttam hétszer-hét gyönyörű éjszakán, örökké ott pihennék a vállán.

 

 

Persze Eolt nem kellett kérni, a jövőjét maga akarta mérni. Azért tetszett a lánykérés neki, zavarában  a haját tekeri. Egyik lábáról a másikra áll, összeér a két váll. Az igent kimondani bátran meri, a hófehér ruhát naná, hogy felveszi!

Volt esküvő, gyönyörű. A templomban ezer gyertyaszál lángja,– hullott a fiúra és a lányra. Szíveső is volt, minden pazar volt. Szikrázott, csillogott, a kerti ház is villogott.

–Keddvess barrátaimm, gyertek a házba be. Ünnepeljük e nappot egyssszerrre!

 

Reszket a hold a tó vizén,

Mátkára talált a legény.

A kitartás erős fonál,

Aki keres, az talál.