Egyszer volt, hol nem volt, a búzaföldeken innen, de a rozstáblákon túl, ott, ahol a Tisza a Dunába torkoll éldegélt egy szegény legény. Talán ötszáz éve is lehetett, traktorral szántani nem mehetett. Nem volt neki egyebe, csak egy darab földje, egy nádfedeles háza, egy kutyája, egy macskája, no meg egy Csillag nevű lova. Feleséget meg még azért nem keresett, mert igen szerette a petrezselymet.
Igen ám, hanem a ló nem akármilyen ló volt, de egyenesen táltos, s erről bizonyságot is tett már most: Gazdáját mindenhova elvitte s hozta, s mikor sóhajtozva nézett az ég kékjébe, szava ennyi volt csak feléje:
–Kedves gazdám fel a fejjel, sohase keseredj el!
Ennyi rendesen elég is volt, s a bíztatás nyomán ment minden, mint a karikacsapás. A szántásban is segített, ő húzta az ekét, hiszen minden évben zabot vetett a gazda s a termés életüket bearanyozta. Csak egy volt a baj, ez a legény kissé irigy volt. A madaraktól még egy magot is féltett, mindenhova madárijesztőt tett. A zabot persze a csillagtáltos is nagyon kedvelte, s ha kapott belőle mindet megette.
Történt aztán egyszer, egy szép őszi reggelen, hogy legényünk csak levegőt látott a vederben. Elfogyott a zab, jaj mi lesz most már, mindet elvitte tán a madár? Szaladt is nyomban csípőre tett kézzel, kereplővel meg egy újabb madárijesztővel. Majd ő elkerget minden szárnyast, hogy a határban egyetlen egyet se láthass! Hogy merik őtet meglopni, a magot a kalászból kicsórni?
A madarak szelleme mérges volt már nagyon, hogy lehet fennakadni egy picike magon?Szellemszárnyát messzire terjesztette és a zabot beporozni nem engedte. A szeleket elkergette. Gondolta egy kis bosszú nem árthat, hogy e mogorva, zsugori ifjú megtanulja végre, a madaraknak is a mag az elesége. Bezzeg jó a sok csőrös, ha kukacokat öldös! Hernyót, pondrót megesz, a gyümölcs milyen zamatos lesz! Hanem most betelt a pohár, a madarak szelleme megoldásra vár. Méghogy őket ijeszteni?! Kereplőkkel elkergetni?!
Nem késett soká a válasz. Nem késhetett, Csillag ismerte az illemet. Megértette a morcos szavakat, sajnálta a madarakat. Tudta jól mi a baj. Ne legyen már több sóhaj.
–Ne búsulj semmit édes gazdám, csak mosolyogj, s a többit bízd rám!—Ekképp beszélt a táltos vígan, és rúgott meg dobrokolt nyugodtan. Aztán papírt és tollat ragadott és egy versikét faragott.
–Nnnnna, mi legyen? Mit tegyek, hogy mindenem meglegyen?—Szólt megint a legény, várva figyelemmel, hova lukad ki a ló evvel a beszéddel? Az pedig nyihogott még párat, nyújtózkodott s ekképpen folytatta a szónoklatot:
–Vesd csak el bátran a magot, mint eddig, de közben mondjad és hirdessed: ”Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magadnak.”
Úgy is tett a legény. Kiment a határba s a magot akképpen szórta, ahogy a lova mondta: „Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magamnak!”
Mire a földecske végére ért, csodálkozva vette észre, hogy még mindig van zab a vedrébe’. Jól van, gondolta s a zabszemeket hazafelé is elszórta. Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magának. Aztán hazaérve, megetette, megitatta, lecsutakolta, kialmozta a lovát, s ő is bement a házba, hogy magát kiszolgálja. Vacsorája szalonna, hagyma és kenyérke, a szegény ember ezer éve ezt eszi ebédre, estére.
Aztán, ahogy a tél is elmúlt, s megérkezett a tavasz, kizöldelt a zab. Nézte emberünk, nézte, s nem hitt a szemének, mert az biz nem látszott kevésnek. Várta is az aratást, többször kilovagolt, hunyorgott reája, hogy szökken szárba, azt kukucskálta, hogy fordul termőre táltosának étke.
Már közelgett az aratás, mikor csókák érkeztek s a zabföldre repültek. El akarta hessegetni a gazda, de táltosa nem hagyta:
–„ Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magadnak!”
Úgy is lett. Eszegethetett minden csókalány és fiú, nem lett a zab fölött háború.
Eltelt egy nap, eltelt két nap, harmadnapra délre, megérkezett a varjúcsapat. „Egyet a varjaknak…” szólt most már a gazda s a táltos bólintva ráhagyta. Kellett még egy nap, két nap, hogy megérjen egészen a zab. Lássatok csodát, sorra megtelt zabbal az összes zsák. A gazda három részre osztotta: egyet a piacnak, egyet abraknak, a többit meg meghagyta magnak.
Így éltek sokáig, Csillag és gazdája, minden évben szépen nőtt a zab. Feleség is került, Terka volt a neve, őt aztán a házban mindenki szerette. Megtanulta ő is a versikét, a barátság fonalát senki sem tépi szét. Csókák, varjak, lovak és emberek szeretetben teljen minden percetek!
Adjatok, ha adni tudtok, szotyit az etetőbe hordtok. Minden madár fülelve jár, csőrtől csőrig jár a csirip és trilla: ide gyertek, ebbe a kertbe, jóllakhattok újra meg újra, s mind egyszerre.
Ólalla, csak gyertek, gyertek kis éhesek!
Hívnak titeket gazdák, gyerekek, emberek.
Ha kint jártok a földeken, nézzetek szerteszét, melyik lehet az a zabvetés, ahol csókák, varjak, lovak és emberek egyaránt élhetnek. Találtok majd sok szép búzát, rozsot meg zabot. S ha szeretitek a lovakat, pónikat, vihettek belőle tenyérbe, vödörbe, s emlékezzetek ránk örökre.
Csillag mondókája
2010 április 6. | Szerző: Sebesty
Csillag mondókája
Egyszer volt, hol nem volt, a búzaföldeken innen, de a rozstáblákon túl, ott, ahol a Tisza a Dunába torkoll éldegélt egy szegény legény. Talán ötszáz éve is lehetett, traktorral szántani nem mehetett. Nem volt neki egyebe, csak egy darab földje, egy nádfedeles háza, egy kutyája, egy macskája, no meg egy Csillag nevű lova. Feleséget meg még azért nem keresett, mert igen szerette a petrezselymet.
Igen ám, hanem a ló nem akármilyen ló volt, de egyenesen táltos, s erről bizonyságot is tett már most: Gazdáját mindenhova elvitte s hozta, s mikor sóhajtozva nézett az ég kékjébe, szava ennyi volt csak feléje:
–Kedves gazdám fel a fejjel, sohase keseredj el!
Ennyi rendesen elég is volt, s a bíztatás nyomán ment minden, mint a karikacsapás. A szántásban is segített, ő húzta az ekét, hiszen minden évben zabot vetett a gazda s a termés életüket bearanyozta. Csak egy volt a baj, ez a legény kissé irigy volt. A madaraktól még egy magot is féltett, mindenhova madárijesztőt tett. A zabot persze a csillagtáltos is nagyon kedvelte, s ha kapott belőle mindet megette.
Történt aztán egyszer, egy szép őszi reggelen, hogy legényünk csak levegőt látott a vederben. Elfogyott a zab, jaj mi lesz most már, mindet elvitte tán a madár? Szaladt is nyomban csípőre tett kézzel, kereplővel meg egy újabb madárijesztővel. Majd ő elkerget minden szárnyast, hogy a határban egyetlen egyet se láthass! Hogy merik őtet meglopni, a magot a kalászból kicsórni?
A madarak szelleme mérges volt már nagyon, hogy lehet fennakadni egy picike magon? Szellemszárnyát messzire terjesztette és a zabot beporozni nem engedte. A szeleket elkergette. Gondolta egy kis bosszú nem árthat, hogy e mogorva, zsugori ifjú megtanulja végre, a madaraknak is a mag az elesége. Bezzeg jó a sok csőrös, ha kukacokat öldös! Hernyót, pondrót megesz, a gyümölcs milyen zamatos lesz! Hanem most betelt a pohár, a madarak szelleme megoldásra vár. Méghogy őket ijeszteni?! Kereplőkkel elkergetni?!
Nem késett soká a válasz. Nem késhetett, Csillag ismerte az illemet. Megértette a morcos szavakat, sajnálta a madarakat. Tudta jól mi a baj. Ne legyen már több sóhaj.
–Ne búsulj semmit édes gazdám, csak mosolyogj, s a többit bízd rám!—Ekképp beszélt a táltos vígan, és rúgott meg dobrokolt nyugodtan. Aztán papírt és tollat ragadott és egy versikét faragott.
–Nnnnna, mi legyen? Mit tegyek, hogy mindenem meglegyen?—Szólt megint a legény, várva figyelemmel, hova lukad ki a ló evvel a beszéddel? Az pedig nyihogott még párat, nyújtózkodott s ekképpen folytatta a szónoklatot:
–Vesd csak el bátran a magot, mint eddig, de közben mondjad és hirdessed: ”Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magadnak.”
Úgy is tett a legény. Kiment a határba s a magot akképpen szórta, ahogy a lova mondta: „Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magamnak!”
Mire a földecske végére ért, csodálkozva vette észre, hogy még mindig van zab a vedrébe’. Jól van, gondolta s a zabszemeket hazafelé is elszórta. Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magának. Aztán hazaérve, megetette, megitatta, lecsutakolta, kialmozta a lovát, s ő is bement a házba, hogy magát kiszolgálja. Vacsorája szalonna, hagyma és kenyérke, a szegény ember ezer éve ezt eszi ebédre, estére.
Aztán, ahogy a tél is elmúlt, s megérkezett a tavasz, kizöldelt a zab. Nézte emberünk, nézte, s nem hitt a szemének, mert az biz nem látszott kevésnek. Várta is az aratást, többször kilovagolt, hunyorgott reája, hogy szökken szárba, azt kukucskálta, hogy fordul termőre táltosának étke.
Már közelgett az aratás, mikor csókák érkeztek s a zabföldre repültek. El akarta hessegetni a gazda, de táltosa nem hagyta:
–„ Egyet a csókának, egyet a varjúnak, egyet a Csillagnak, a többit magadnak!”
Úgy is lett. Eszegethetett minden csókalány és fiú, nem lett a zab fölött háború.
Eltelt egy nap, eltelt két nap, harmadnapra délre, megérkezett a varjúcsapat. „Egyet a varjaknak…” szólt most már a gazda s a táltos bólintva ráhagyta. Kellett még egy nap, két nap, hogy megérjen egészen a zab. Lássatok csodát, sorra megtelt zabbal az összes zsák. A gazda három részre osztotta: egyet a piacnak, egyet abraknak, a többit meg meghagyta magnak.
Így éltek sokáig, Csillag és gazdája, minden évben szépen nőtt a zab. Feleség is került, Terka volt a neve, őt aztán a házban mindenki szerette. Megtanulta ő is a versikét, a barátság fonalát senki sem tépi szét. Csókák, varjak, lovak és emberek szeretetben teljen minden percetek!
Adjatok, ha adni tudtok, szotyit az etetőbe hordtok. Minden madár fülelve jár, csőrtől csőrig jár a csirip és trilla: ide gyertek, ebbe a kertbe, jóllakhattok újra meg újra, s mind egyszerre.
Ólalla, csak gyertek, gyertek kis éhesek!
Hívnak titeket gazdák, gyerekek, emberek.
Ha kint jártok a földeken, nézzetek szerteszét, melyik lehet az a zabvetés, ahol csókák, varjak, lovak és emberek egyaránt élhetnek. Találtok majd sok szép búzát, rozsot meg zabot. S ha szeretitek a lovakat, pónikat, vihettek belőle tenyérbe, vödörbe, s emlékezzetek ránk örökre.
Csillag mondókája pedig házról házra jár,
Tele van madárral az egész határ.
Jó kis versike, fújják hát reggeltől estig,
Te se felejtsd el egyetlen percig!
Oldal ajánlása emailben
X