A vörös cica

2010 április 6. | Szerző: Sebesty

 A  vörös  cica

Egyszer volt, hol nem volt, valahol a Dunakanyaron innen s a Balatonon túl, ott ahol a háztetők összeérnek, élt egy szépséges macskalány. Büszke volt vörös bundájára és rózsaszín tappancsára. Amúgy is jóravaló volt, tiszta, miegymásait naponta többször mosta. Egeret is jó sokat fogott és azokat gazdijának megmutatva, rezgő bajússzal mind behordta. Hadd lássa  a néne, megszolgálja a tejbe áztatott kenyérkét. Ő egy igazán rendes fehérnép.

Eljött a tavasz. A virágzás, az udvarlás ideje. A vörös macskalány a bokáját beverte. Auú! Nyaúú! Megkergette egy hosszú padláslakó. Az a bizonyos menyét, aki vagy hozza, vagy nem a menyét. Most szerencsére nem hozta, így egy az egy ellen ment a csata. Ki birtokolja a padlás zugait? Ez volt az eldöntendő kérdés itt. A harcban nem tudni lett e győztes, mert megzavarták őket. De a csata hevében a bokáját úgy beverte, hogy csillagokat látott  egyszerre. Azt nézegette, siratta, nyalogatta, amikor elébe toppant, nem tudni honnan egy fekete macska. Ez egy híres nevezetes feketeöves. Egy kandúrkirály, ki minden viszályba belelát. Bele is avatkozik minden vitába s övé az utolsó szó, ami persze nem hiábavaló. A macskavilág elismerte őt, a vakmerőt. Szavát megfogadták és egymást békén hagyták.  Volt már vagy húsz éves, macskáknál nagy ritkaság. Átvészelt már húsz telet és tavaszt, övé volt a legtöbb tapasztalat. Tehát, hogy mesémet el ne felejtsem, ez a szóban forgó macskakirály megkérdezte, hogy mi fáj:

–Miauért sírsz, miért pityeregsz? Miért itatod az egereket te kedves? Csak nem bántott valaki? A bánatod okát mondjad már ki!

–A menyét, a padlás, a bokámm. Jaaaaaj, de bevertem! Aztán a menyét otthagyott engem.

–Menyét, padlás, boka. Láttam már ilyet. Aha.—Szólt murrantva, a pirosruhást ugratva. S nini, cicabánat gyorsan szárad, hamar töröld meg a szádat!.

 Hanem azok, ahogy egymásra néztek, a szép szemek megigézték egymást s felnézve a teliholdra, jobbra balra, köröket írva egymásba bolondult e két macska. A vörösruhás leány, meg a feketeöves király. Ment ám a miau zengve, este- reggel, hírül adva a világnak nincs már macskabánat. Hanem van öröm, de nagy.

Eltelt azóta egy hónap, el kettő, el három s a kis vörös nyávogva ment a gazdájához: –Nyau, nyau cicababámat várom. –A gazdi, ki látta, elővett menten egy kosárkát, beletett egy puha kabátkát, s beletessékelte a kis nyávogót. Simogatta pocakját, mancsait meg fejét, aztán elment, hogy hozzon neki meleg tejecskét.

Mire visszatért, hát mit látott, mit nem, három gömbölyű cicafejecskét. Egy az anyja , három a kiscicája. Macskagyerek picike, icike. Egy fekete, egy vörös és egy tarkabarka, a cicamama őket gondosan szoptatja. Nőttek, nődögéltek is szépen. Dudagömbölyűek már a héten. Fényesek és édesek, szemüket kinyitni képesek. Játszani is tudnak, bár a kosárba mindig visszabújnak. Onnan pofozzák egymást rakásra, nem hagyják a gazdit magára. A lába elé hemperegnek, sok vicces akrobatamutatványt tesznek. El is nézné őket napestig, ha nem volna olyan sok munka, amit el kell végezni estélig.

Másfelé is nézni kell, új gazdira lelni kell. Ez aztán a nehéz feladat, nehogy túl messzire add! Kell, hogy később is láthassad. Három gazdi, ki szereti, táplálja, csak ennyi a macskatartás tudománya.

Aki nem hiszi, járjon utána, vagy keresse meg e kis vöröst, ki közben újra a háztetőre költözött. Várjon még nyolcvannégy estét, hogy simogathasson egy-két tenyérben elférő macskacsemetét.