A szitakötő

2010 április 6. | Szerző: Sebesty

 

A  szitakötő  és a  vihar

Egyszer volt hol nem volt, volt egy csodálatosan szép erdő. Erdő közepében egy virágoktól körbevett kis tó. Tó közepén egy picike sziget. Ezen a szigeten  élt egy szitakötő dáma, akit nem érdekelt a dráma.  Minden nap lerepült a kristálytiszta vízhez, s annak tükrében csodálta karcsúságát és szivárványszínben pompázó gyönyörű szárnyát. Mint mondom, gyönyörű szárnyát.

Nyár volt, rekkenő a hőség, szellő se lebbent, levél se rezzent. Az idő megállt, minden száradt, tört és sóhajtott, vizet óhajtott. Felhők még nem látszottak semerre, de tudható,– a tapasztalat mondja, — minden megváltozhat óráról órára. Amint mondom, óráról órára.

Most még süt a nap, de nicsak felhők gyűlnek az égen. Mi lesz belőle? Tudni nem lehet, súlyosak, feketék a fellegek. Szitakötőnk, csak nézte, csak nézte, s félelem költözött a szívébe. A jégesőtől félt nagyon, meglepte egyszer egy tikkasztó forró napon. Amint mondom egyszer egy forró napon.

 Az udvaron a trombitavirág kelyhe harmattal volt telve. Ebben mosdott szitakötő drága, ha maszatos lett szép türkiz ruhája. Ott hintázott előtte, hanem benne, már pihent egy barna lepke. Keresett hát egy közeli kőlikat, vízmosta barlangot, melyet a szomszéd hegyoldal bőven kínálgatott. De kitisztult az ég, szitakötőnk ingatta a fejét. Aztán vállat rántott, mit tegyen már most?  Látom, hogy gondtalanul szálldos, amint mondom csak szálldos és szálldos.

Hanem a kecskebéka brekegett, vihart jelzett serényen, a körtefán ültében.

–Brekeke, brekeke! Sok víz, sok víz!—Kuruttyolta vidáman, neki ugye a sok víz nem árthat. Szereti a vizes csúszdákat.

A mi szitakötőnk nem tudta higgyen-e a jóslásban, legyen-e dőre, felmenjen-e a hegytetőre? Kerek fejét forgatta, forgatta, forgatta. Mit látott, csak a szép kék ég szikrázott. Egy pár bárányfelhő karikázott, felhőpipából eregetett felhőköltemény, csodásan szép égi tünemény. Szitakötőnk bámészan nézte, amint mondám, csak nézte, csak nézte.

 Mit hitt a dáma, mit nem, azt hitte csupán, a béka napszúrást kapott tán. Biztosan fáj a feje, buta előrejelzéssel van tele. Telisde tele. Felrepült hát a hegyre, amint mondom a hegyre.

–Brekeke, brekeke, sok víz, sok víz!—hallatszott újra,–sok víz, sok víz,–egyre csak ezt fújta.

A szitakötő oda se hederített csak megvonta a vállát és repkedett nádról nádra, nem hallgatott a békára. Illegett a tó fölött, piruettezett, tavirózsákat nézegetett. Repült  hegyre föl s le, önfeledve. Csodálta  a katicabogárka pöttyös szárnyát, megnézte a vasalását.  Éppen pihentette magát, mikor meghallotta a susogást:

–Vihar jő, vihar jő!—Suttogta a nádas. Jobb, ha fészkére száll minden szárnyas. Amint mondom minden szárnyas.

–Sok víz, sok víz!—Hangzék újra. Hajladozott, suhogott minden. Nem marad itt száraz semmi sem. Mire ezt elmondom óriáscseppek hullottak az égből, a békának igaza lett végül. Ha a szitakötő elhitte volna, most bajban nem volna. De bajban van, megverné az eső, ha egy rőzsekupacot észre nem venne ő. Szerencséje volt, belebújt mélyen, addig-addig mászott, hogy türkizkék potroha ki sem látszott.  Hálát adott földnek, égnek, megköszönte a mesének, hogy nyakát nem törte ki, amint mondám, hogy nyakát nem törte ki.

Csapkodhatott villám, tombolhatott vad szél, a rejtekhelyen rejtve mélyen, megmaradt a szivárványszín szárnyacska és a karcsú derék. Soká nem tartott az égi színjáték, elvonult a dörgés. Nem volt se tragédia sem dráma, újra táncolhatott a szitakötő dáma. Amint mondom táncolhatott a dáma.

A növények kihúzták magukat, fénylett minden pici levél, sóhajtottak az indák, isteni finom illat kélt: A föld szaga. /Ha kint járnátok nagy vihar után a mezőn, a réten, ti is éreznétek milyen  menő, a tüdőket gyógyító  eső utáni levegő. Bizony finom a levegő!/

A vihar jött és tovaszállt, mint sok ezerszer már. Újra kisütött a nap, visszaállt a régi rend. Szitakötőnk is lerepült a tóra, s azóta elhiszi, ha brekeg a béka. Bizony megfogadta elhiszi, ha brekeg a béka.

 Hálát adott földnek égnek s ennek a mesének, hogy nyakát nem törte ki, mint mondám nyakát nem törte ki.

 

Higgyetek ti is a mesének, így lesztek okosak, serények. Vágyni kell mindig a jóra és hallgatni minden jó szóra. Amint mondom a jó szóra.

 

Estére kelve a virág tölcsére elringatta a szép szitakötőt, álmodta hát magát bálba, ő lett egy igazi tündérdáma. Csacsogott és lejtett körben a parketten, te sem tudnád nála szebben.

Békánk bizonyára herceg volt ottan, — bókolt, — s a tündérszárnyak szélére csókolt, amint mondám csak csókolt és csókolt.