A péktündér

2010 április 6. | Szerző: Sebesty

 

A   péktündér

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a mesék birodalmán innen s a valóságon túl, ott, ahol a mesék születnek, volt egy hatalmas tölgy. Ez a tölgy, volt vagy háromszáz éves és olyan odvas, hogyha esett az eső nyugodtan beállhattál az odújába.

Történt egyszer egy borongós őszi napon, hogy egy kislány meg egy kisfiú, pont olyan, mint te—eltévedt az őszi alkonyon. Gombát kerestek ők, tele is lett a kosár, de az ösvény, mily borzalom –eltűnt a hátuk megett. Lábnyomukon a  a sok víz csordogálva pergett. Ázva fázva álltak ott a réten, szomorúan, kéz a kézben. Hanem a rétnek közepében, mint tudjuk, ott  állt a  nagy fa, makkocskák termettek rajta. Meglátva a tölgyet, gyorsan odasiettek, s az eső elől odújában megtelepedtek. Egy darabig ültek csendesen, nyugodtan, de aztán elkezdtek körbenézi, az oltalmazó odút jobban megszemlélni. Hát, ahogy így nézelődnek, no hiszen mit látnak?

Egy lépcsőt mely felfelé vezeti a lábat. Egy percre elállt a lélegzet, aztán összeszedtek egy kis merszet. A fiúcska, ki bátrabb volt egy cseppet így szólt:

–Megnézem, hogy e lépcső hova vezet.

–Jaj, engem itt ne hagyj, csak egy pillanatig maradj!—Így szólt a lány, a halovány.

– Egy kis bátorság kell még nekem. Együtt menjünk! Jó? Ezt kérem.

Úgy is lett, fogták egymás kezét, s egyre feljebb mentek, míg egy ajtóhoz nem értek. Megálltak, egymás szemébe néztek, míg lenyomták a kilincset s a küszöbön átléptek. Átlépték a küszöböt és szemük-szájuk tátva maradt, mert még nem láttak ilyen csodát, megváltozott a világ. Elindultak ketten a nagy ismeretlenben.

Aranyból volt ott minden szerteszét s hallottak valami halk, szelíd zenét. Aranyvirágok és cserepek között egy kis vörösbegy arra röpködött. Emberi hangon szólt a két gyerekhez, elvezette őket egy teremhez. A teremhez külön csigalépcső vezetett, a két gyerek izgatottan nevetett. Sötét volt, lábuk el-elvétette a fokot. A vörösbegy ekkor egy lámpást hozott. Szép volt a lámpa. Üvege piros és sárga, szívüket a kíváncsiság átjárta. Mi várja vajon őket odafönt? Miféle szerzet, aki a vörösbegynek emberi nyelvet és lámpást szerzett?

–Gyertek, gyertek! Úrnőm szeretettel vár. Megjósolták neki a szelek, hogy segítői lesznek emberi gyermekek.

Jó lett volna tudni nyomban, mi rejlik e szavakban?

Dűljünk hátra, képzeljük el, erre a két gyerek mit felel? A madár meg fennen repdesve vitte a fényt szegletről szegletre. Több szó nem esett már, nem járt arra csak lepke és bogár. Mikor pedig lankadtak volna, megszólalt kedvesen füttyögve, kicsi csőrét csücsörítve:

–Cipőtöket vegyétek le, földi por nem mehet ide be. Rakjátok szépen egymás mellé ide! – S egy benyíló fülkét mutatott sebtibe.

A gyerekek másra se vágytak már, csak tudják meg ki az, aki rájuk vár. Mikor a lábbelik a helyükre kerültek, kinyílt az ajtó, sarkai csendültek. Belépve virágos rétet érzett a talpuk—csak ne legyen semmi baj! Ezt sóhajtjuk. Szinte látom, ahogy most mesélem, ti is izgultok remélem. Szóval, hogy szavamat össze ne keverjem a virágos szőnyeg kanyarogva simult a földhöz. Egyre beljebb nyúlt, kis hídon és patakon át, mígnem kikerült egy fát. Rá is meredtek mindketten, miféle dolgok férnek el ebben az odvas fában? Eddig azt hitték bent vannak egy szobában. A szőnyeg puha bolyhai fűszálak voltak, a virágok meg kórusban szóltak:

–Rajtunk lépve, finoman taposva, igyekezzetek fel a magosba!

–Odafönt királynőnk virágport hint, kezével felétek int.

— Üljetek lábához, lessétek szavát, fogjátok meg odanyújtott balját.

–Cselekedjetek majd aztán okosan, ne kajlán! Legyen, ahogy kívánja! Nem marad el a hála.

Kedvesen magyarázott még tovább is a rengeteg virág, tamtamot vert hozzá a sok-sok ág. Derű és bizalom költözött a gyerekek lelkébe, képzeljük magunkat e szőnyeg közepébe. Duruzsoltak, lalláztak, verseket mondottak. Fecsegtek, csevegtek a szellő támasztotta jó levegőben, bátrak és merészek legyetek minden  esztendőben! Higgyetek csodában, égig érő fában, a bolyhos levelű zöld mohában. Járjatok lábujjhegyen az erdőn, ábrándozzatok minden bodor felhőn. Jönnek majd a tervek egyre és másra, ne penészedjetek meg a kis szobába. Nosza kabátot, cipőt, táskát vegyetek, ki a ligetbe menjetek!

Mire a csengő hangok elhaltak, egymás után lépve, elindultak a kékségbe. Szemük- szájuk tátva maradt, az úrnő kezében egy virágzó fadarab és egy — kifli. Az erdőtündér  volt az  a valaki. Feléjük hajolt. Nahát! S rájuk szórta a virágporát. Csillogó, szikrázó por volt az, megidézte az őszben a tavaszt. Megálltak s még fel sem emelték fejüket, mikor a gondolat már megszületett. Bármit kíván tőlük e szépséges tündér, egy jutalommal felér. Mögötte állt egy faragott polc, kedves, meleg, barna szeme volt. Sziporkázott benne két pirinyó folt. Hangja bársonyos volt, szelíd és megnyerő. Suhogott tőle az erdő minden fája, mikor e hang a levegőt átjárta. Minden sejtelmes volt, mégis derűs és tiszta, nem lesz itt szükség szavakra.

Persze mégis kellettek a szavak. Elmesélte akkor nyomban milyen baj érte őt, lehúzta a titokról a lepedőt. A kicsi fiáról szólt a beszéd, meg arról a tényről, hogy bármilyen hihetetlen, egy tündérgyerek is lehet neveletlen.

Pékinas akart lenni e kedves kis tünde, elmondani azonban nem merte. Azt hitte a kis balga, anyja, apja erőszakkal is marasztja. Nem engedik őt el az emberek földjére, hogy mesterséget tanuljon egy évre. Csak a barátjának mesélt az álmáról, s egy nap reggelén elszökött otthonról. Kinyitotta a tiltott ajtót s cipőt csináltatott. Lerobogott a végtelen sok csigalépcsőn az odvas fában lefelé, s azóta nem lelik se kint, se bent, se elfelé. Indult már száz lepke és pillangó, az eredmény inkább el is hagyható. Repült és csapkodott ezer madár, de üres volt minden határ. Surrant apró egér, pocok és macska, ám hiába ugrott cikkcakkot a nyulacska. Se kint, se bent, se lent, se fent, se elfelé, nem lelték a tündérfit, csak egy elhagyott kiflit. Most e kiflit ott fogja a tündéranya, forró nyom, pedig öt dekát alig nyom. Átadta a gyerekeknek és kérve kérte, legyenek olyan jók, keressék meg a kis csavargót. Épp indulni akartak, megfogadva szépen, hogy hívek lesznek egészen. Megtesznek mindent mi tőlük telik, keresik a fiút reggeltől esteleig.

Kopogtak akkor hármat az ajtón, a vörösbegy is elámult nagyon. Picurka résre nyílt ki az ajtó és azon benyúlt egy kis kéz, egy kis arcocska nézett felette át, fürkészve a szobát. Aztán belépett, meghajolt, rajta minden, de minden sötétzöld volt. A barátja volt az elveszettnek, ő, aki tudta a titkot. Beszédéhez csendet óhajtott. Csend is lett, visszhangzó, tisztán hallatszott minden szó:

— Ó királynőnk hallgass meg engemet! A titkot mit tudok, kíván védelmet. Nem igazi titok az, amit már hárman-négyen tudnak, de mentségeim ki nem apadnak. Tudnom kell nékem is barátom jól van-e, nem történt-e baja az emberek között, akikről annyi rémhír kering és forog, tőlük intenek a doktorok. Nehogy elkapjunk egy bacilust. Mi nem ismerjük a betegségeket, de ismerik az emberek.

Itt szünetet tartott, körbenézett, figyelt. Látta, hogy mindenki izgatottan fülel, lép közelebb és leül, hogy semmiről le ne maradjon, minden szó értelme megmaradjon. Sóhajtott hát, nagy levegőt vett és elmondta most már nyíltan a titkot, hogy a tündérfiú álma mi:

–Péklegény szeretne lenni. Egy igazi pék, aki hajnalban kelve, tésztát gyúr, dagaszt, szakajtóba ejt. Cipót, buktát, batyut és fííínom kenyeret tesz a kemencébe, hogy megsüljön időre. Ő akar lenni tündérföld első pékje, hogy nevét a kódexbe az írnok bevésse. Híres legyen, nagy perechajtogató, aki nem fél, nem remeg , megtanulja a mesterséget.

Csend volt még egy darabig, aztán a királynő csak annyit kérdezett csendesen, ő mért nem tudhatott erről semmit sem?

Itten az a tanulság, néma gyereknek az anyja sem érti szavát.

Te is tedd azt, amire gondolok, elhiheted, hogy jó dolog. Egy kedves vén barátnémtől tanultam e trükköt, jót tesz, ha terveidet mindenkivel közlöd. Beindul a sok-sok fantázia, mintha égbe szállna egy ima. Ki mit mond rá, hallani sokfélét, megadhatja terved, célod mesgyéjét. Tisztul majd a fasor, láthatod az élet fáit, fellebben a kárpit.

A kis csapat hamar döntött. Mindenki cipőt öltött. Indultak a virágos szőnyegen, hogy az ajtó hamar meglegyen. Aztán a lépcsők vezették tova őket, hogy láthassák végre a földi mezőket. Ott sem maradtak sokáig, csak egy pár óráig. Hamar a városba jutottak, a péküzletig futottak. Kimelegedtek kicsit, kezükben tartották végig a kiflit. Mint varázspálca illatozott előttük, a pékkel a beszéd csak eztán kezdődött. A gyerekek köszöntek,– Csókolom! — Most megvakartam az orrom. Megvakartam, mert bizony viszketett, a pék mutatott egy gyönyörű perecet. Azt mondta róla, ilyen szépet és formásat nem készített még senki, csak az új inas, kinek neve titok, de elárulja, hogy a választ tőlünk várja.

–Köszöntlek benneteket gyerekek, tündérek! Titeket szeretnek a pékek. Az új inasomhoz jöttetek? Gyertek, bevezetlek bennetek!

Be is mentek, át az üzleten, nem állította meg őket senki sem. Csak tátott szájjal nézték a vevők, ahogy a bolton végigmasíroz két gyerek, egy picike zöld manó, kinek jóláll a szaltó  és a sort méltósággal zárva, Erdőtündér fenséges, barna alakja. Szárnyán a virágpor színesen szikrázott, a műhelyben akkor már mindenki lármázott. Kiabáltak egymás szavába vágva, nohát ilyen csodát nem látott még a világ! A kis pékinasunk beszaladt e zajra, csupa liszt volt az orra. Éppen mérte volna ki a lisztet és élesztőt, kezében tartott egy kockás keszkenőt. Avval törölte meg a képét és az orrát, estére sütött egy tortát. Mikor meglátta a tündér delegációt, nem kezdte meg a meditációt. Sőt ellenkezőleg, kedve magasra szárnyalt. Anyjához szaladt, átölelte szépen, orcájára három puszit nyomott sebtében. Barátját is üdvözölte, öklük kezük koccant, koppant, még a lábuk is toppant. Látta már mi az ábra, barátja nem tett örökre lakatot a szájára. Nem haragudott érte, hiszen minden hiányzott már, szó nélkül eljönni volt kár. Nagy kár, már régen megbánta, hogy álmáról, vágyáról anyjának, apjának egy szót se szólt.

A torta kész lett, gyönyörű szép lett. Tele volt csokidarabokkal, eperrel és habbal. Mindenki kapott belőle. El is fogyott egykettőre.

 Tábláján pedig nem volt más írva semmi: Mindig igaznak kell lenni!