A méhecskék

2010 április 6. | Szerző: Sebesty

 A  méhecskék

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a felhőkön innen, lenn a föld mélyében egy szép pici szárnyas mag, mely életre kelt, s onnan kikelt. Kikelt s nyújtózkodott a nap felé. Magasabbra, egyre magasabbra, mígnem egy nap elérte a templom tornyát.

 A legmagasabb lett faluszerte. Innen nézett szét a sok méhecske egyszerre. Csodás fa volt, hársfa a neve, a méhek és darazsak kedvence. Virágja bódító, nektárja hódító, teája gyógyító. Mesebeli álomba szólító.

Történt egyszer, hét esztendővel ezelőtt, hogy arra jártamban megpihentem árnyékában. S mivel fáradt voltam, a hárslombok suhogására el is aludtam. Álmomban egy csodálatos réten jártam.  Értettem én a sok zsongást, zümmöt és dongást. Számat tátva jártam a sok méhlakást. Odút, kaptárt és kast, füleltem miket mondanak. Kihallgattam őket miről regélnek, mi érdekli a rovarnépet. Guggolva lestem lepkét, szendert és dongót, szóra bírtam néhány pillangót. Csodás volt, értettem minden betűt, nekem adta vén Salamon a gyűrűt? Elmondták miképpen élnek, virágport hogyan mérnek. Mi hír a piacon, mit főz a szomszéd gazdasszony. Arról is pletykáltak kicsit, hogy mi történt a minap, egy csíkos pizsamást a rendőrök elfogtak.

Még ott se hagytam a lepkéket, előttem is megjelent egy csíkos pizsamás hatalmas nagy darázs. Karcsú derekát fekete öv fogta át, s kezdte a méhsejtek rohamát.

— Fííínom ingyen mézecske, gyere a szívókámba bele!—ezt zümmögte.

 Nagy rabló volt, a méheket kereste. Hogy mikor szabad az út, egyre csak azt leste.

–Fenn a fán, fenne a fán!! A besurranó! Erre ólálkodik a rablóóó!!—Intett a szárnyával a szajkó előre, tudjuk jól, hogy ő az erdő elsőrangú őre. 

Hanem a szegény méhecske, aki a munkáját végezte, e beszédet nem értette. Mikor kosárkája megtelt a virágok porával, elindult haza a súlyos rakománnyal.

Nehezen repült, mert a föld felé húzta kosarának súlya. Közben a darázs, rabolta a lakást.

 Végre hazaért, nyögött egyet-kettőt, csapott egy kis illatfelhőt. Társainak jelezte az irányt, hogy mindenki megértse, táncot járt: Repüljetek arra, arra, mondta szárnya, lábtartása.

De jaj, mi lett a táncból? Verekedés lett, végre meglátták a fekete övest. A sok méhecske kirajzott és szúrt néhányat feléje, hogy  elhordja magát, keressen máshol  magának kaját!.

–Rabló, rablóóó—kiáltották páran.

–Katonák, előre, fullánkot szegezve!—Zümmentett egy derék hang. Sokat számít a méheknél a rang

— Én már szóltam, rég jeleztem, a rablót a nevén neveztem. –Csacsogta a szajkó szórakozottan. /Aztán a lábát piszkálta csőrével, majd a csőrét piszkálta a lábával. Nagyon fura, pedig tetteinek ő is ura. Aztán gondolkodva lehúnyta fél szemét, azazhogy fel, ha nem láttad még, figyeld!. Sose lehet tudni. Nézésüket meg nem lehet unni./

Na mire újra az odúra néztem, már vége volt a csatának, hűlt helyét láthattam a darázsnak.

–Néne, üljön le a székre!

–Nagy hős a papa, hogy elszaladt az a csíkos pizsama!

–Ó, a derekam, de fáj, egy kis pempős borogatásra vár.—Ilyeneket dünnyögtek és döngtek. Hozták a borogatást, várták a hatást. Ha nem tudnátok csodás dolog a méhek babapempője elmúlik minden nyavalya tőle. Szuperpempő, szuperhatás, biztos  lesz a gyógyulás!

Az odúban meg mintha mi sem történt volna, folytatódott a munka. A két szememmel láttam, ahogy repültek a megadott irányba, sorba telt minden méh kosárkája. Folytatódott a munka reggeltől estig. Lett sok méz és propolisz, a város neve lett polisz. Boldog volt  benne a királynő,  sok pempőt evett mire felnőtt. Hallottam hangjait, halk dudorászást, figyeltem a fénylő potrohduzzadást. Láttam mint dédelgeti bájos kis petéit, melyekből sorra kikelnek csemetéi: dolgozók, cselédek, kardvetők: Szerények, szorgosak, harcba menők.  Az őrségváltást is jókedvűn szemléltem, kár, hogy a kamerám nem volt a kezemben.

Hanem aztán, mivel semmi sem tart örökké, a nap elbújt és elszürkült az ég. Villámok cikáztak, s a felhő cseppjei a földre hulltak. Egy pillanat s könnyű zápor kerekedett, elűzve a rétről pillangót s méheket. Nyakamba ömlött a sok víz, szememen is csorgott, sajna a varázslat csak eddig tartott. Én is felébredtem a nagy dörgésre s lére. S ha tetszett, ha nem menekültem a rétre. Mert, ha villámlik, jegyezd meg majd, magányos fa alatt egy percig se maradj. Messze vigyen onnan a lábod, ne legyen károd!  Szerencsére velem semmi baj nem esett. A nap kisütött, szórta a sugarat, kettős szivárvány tartotta a kapukat. Szájtátva néztem e ritka jelenséget, beborította a földkerekséget. Aztán mind lassabban és lassabban peregtek a cseppek. Elenyészett a mesebeli látvány.  Bogarak, lepkék és méhek szárnyán visszatükrözött még a szivárvány. Szárították, lengették, nyitották meg csukták, a teljes száradást beszélgetve várták.  Látszott a szájukon, hogy ki sóhajtott, csak én   már nem értettem  ki mit óhajtott.

 Végetért az álom, végetért a tudás, sajnos elmúlt a bogárnyelvtudás. Kár, hogy véget ért , azért hálás vagyok minden percért.

Vidáman sétáltam haza. S, ha mézet eszem mindig e különös napra emlékezem.

Zümmm, zümmm, zümmm, így szól a méhek dala, körbe, körbe, jobbra, balra. Ki a rétre, az akácfára, ott a magasban, a domboldal végén bólintgat a hársfa. Zümmm, zümmm, zümmm, réteknek millió virága, ti vagytok a méhecskék lakomája. Hallottam egyszer mit beszéltek, szeretettel nézek felétek.