A balatoni igazgyöngy

2010 április 6. | Szerző: Sebesty

 A  balatoni  igazgyöngy

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Badacsonyon innen, de a boglári parton túl, egy náddal benőtt kis sziget. Ezen a szigeten vízimadarak éltek. Hattyúk, vadkacsák, vízicsibék, sirályok, szárcsák, nádi rigók… Ki is a megmondhatója, hogy ki mindenki lakta még a szigetet. Hanem, ha ez nem is, de az tudható, hogy ezen a szigeten lakott a világ legszebb sirálylánya, a szépségesen szép Ezüsthold. Nemcsak szép, hanem okos is és ügyes is volt. Úgy repült a szelek szárnyán, hogy az emberek mosolyogva nézték vakmerő repülését és a még kecsesebb vízre érkezését. Szárnya nyomán apró szellő keletkezett. Maga körül mindent elrendezett. Fényes tolla, mint a holdnak ezüstje, gazdáját a bajoktól megvédte. Simítgatta is napjában többször, óránként legalább ötször.

Hajnaltájban, ha kiülsz a szépséges tó partjára, láthatod őt sok-sok pajtásával egyetemben. Sajnálhatod, hogy nem férnek el a kezedben.

Hanem, ahogy a mesében lenni kell, történt egyszer, hogy a mi sirályunk szépségének híre eljutott a vén Visszhang fülébe. Vén Visszhang Tihanyban lakott és éppen menyasszonyt keresett unokaöccsének Szürke Felhőnek. Több se kellett, követeket küldött hát Ezüstholdhoz és megkérte a kezét. Jegyajándéknak pedig na mit adott? Egy csodálatosan szép, szivárványszínben tündöklő gyöngyházgolyót, egy valódi igazgyöngyöt küldött. Ezüsthold belenézett s meglátta benne Szürke Felhőt. Nem is kellett többet nógatni, úgy elkezdett a szíve dobogni.

 De jaj mi történt? Ezüsthold nagy zavarában a gyöngyöt elejtette, belepottyantotta egyenesen a Balatonba. A sirályok rémülten néztek utána, ó jaj, eltűnt az a víznek fodrába. Bizony beleesett. Ezüsthold pedig csak könnyezett.  Sírt három órát és három percet, akkor egy jó ötlete termett: Gondolta nem ül itten búval szomorítva a fejét, bágyasztva a lelkét. Valakit megkér. Kell a segítség! Kérte a szárcsát, hogy bukjon le érte, de a szárcsa nem tudott lebukni olyan mélyre. Kérte a hattyút, de a hattyú sem tudott lebukni a tó fenekére. A nádi rigó a kérést hallotta, de megoldani nem tudta. Szegény Ezüsthold már-már feladta, de ekkor a tó tükre fodrozódni kezdett s előtűnt a tóból egy barna hajú tündérgyermek.

–Miért sírsz Ezüsthold? Mi nyomasztja lelked?—Kérdezte, s várt, mert késett a felelet.

–Mondd el kérlek! Ha tudok segítek.—Tudakolta tovább, s kiült egy kőre, kicsit odább.

— Beejtettem a tóba szerelmem zálogát, a vén Visszhang jegyajándékát. Nékem küldte a kezemért cserébe. Választottam pedig Szürke Felhő lenne. Fényes igazgyöngy, szivárványgolyó, nélküle nem visz Tihanyba a hajó. – Ezüstholdnak hangja halk volt, tolla szürke, újból eleredt a könnye.

–Ha tudok, segítek.—Szólt a tündérgyermek, s azon nyomban a tó fenekére nézett.

Meglátta mindjárt a gyönyörű golyócskát, keresni sem kellet csak kinyújtani markát. Hanem jaj, mikor nyúlt volna érte éppen, egy balatoni fogas bekapta egészben. Gondolta, ilyet még úgyse evett, de remek. Remek is lett volna, de fogára nem illett a golyó, mivel túl kemény volt, ó. Mérges lett a fogas, hogy a talált gyöngy ehetetlen, jó messzire el is köpte a kis telhetetlen. A repüléstől a golyó pörgött és forgott, s a fenék iszapjába fúródott. Volt nincs, hova lett? Ki mondja most meg gyerekek? 

Szóval, betakarta a homok s felette a hullámok fodra, teljesen elborította. De a tündérgyermek nem adta fel a keresést ilyen könnyen, s sípjával magához hívta a halakat menten. Megmondta, aki megtalálja, vendége egy híres lakomára. Volt is vállalkozó nem egy, megszámolni nem elég a két kezed. Keresték egy nap, keresték két nap, harmadnap egy szeleburdi kis hal a felszínre hozta. Amúgy is szeretett az iszapban turkálni, a sok homokot átszitálni. Nohát, hogy örült a tündérgyermek, nézte-nézte! Szerencse, hogy nem maradt az iszapban örökre! Kézbe vette, simogatta, Ezüstholdnak általadta. Által adta, által ám, lett is nagy dínomdám! Dínomdánom lakodalom, senki sem mondta, hogy pardon. Hanem hogy hejehuja, haj.

 

Legszebb  madár  a  siráááály,  ő  az  igazi  kiráááály!!!

Itt  áll  büszkén  Szürke Felhőőőő,  napsugárban  fürdőzgetőőő!

Ezüsthold   lett  néki   párjaaaa,  szárnyuk  a  világot  járjaaa!

 

Szóval az egész balatoni sirálysereglet erre az egyetlen szigetecskére érkezett. Rákaptak a moszatra, jutott belőlük minden parton veszteglő csónakra. Jutottak minden nádszálra, az öbölben ringatózó bárkákra. Csapkodtak a szárnyak, táncoltak a lábak. Feljött a hold, ilyen csuda buli itt még sose volt.

Aztán hajnaltájban elfáradt a násznép, pirkadni kezdett, még most is látom  az egészet.

Mégpedig hogy merre láttam? Hát…, a partnak egy kis zugában. Szusszanó, furcsa hajnalon ott üldögéltem én, egy kisebb zsombékon.  Pont Balatonbogláron.

 

Aztán meg, hogy mindez igaz-e vagy sem?…Nem tudhatom, de azt igen, hogy a Balatonban csak egyetlen egyszer volt igazgyöngy, az se sokáig, csak három napig, három óráig és három percig.

a Badacsonyon innen, de a boglári parton túl, egy náddal benőtt kis sziget. Ezen a szigeten vízimadarak éltek. Hattyúk, vadkacsák, vízicsibék, sirályok, szárcsák, nádi rigók… Ki is a megmondhatója, hogy ki mindenki lakta még a szigetet. Hanem, ha ez nem is, de az tudható, hogy ezen a szigeten lakott a világ legszebb sirálylánya, a szépségesen szép Ezüsthold. Nemcsak szép, hanem okos is és ügyes is volt. Úgy repült a szelek szárnyán, hogy az emberek mosolyogva nézték vakmerő repülését és a még kecsesebb vízre érkezését. Szárnya nyomán apró szellő keletkezett. Maga körül mindent elrendezett. Fényes tolla, mint a holdnak ezüstje, gazdáját a bajoktól megvédte. Simítgatta is napjában többször, óránként legalább ötször.

Hajnaltájban, ha kiülsz a szépséges tó partjára, láthatod őt sok-sok pajtásával egyetemben. Sajnálhatod, hogy nem férnek el a kezedben.

Hanem, ahogy a mesében lenni kell, történt egyszer, hogy a mi sirályunk szépségének híre eljutott a vén Visszhang fülébe. Vén Visszhang Tihanyban lakott és éppen menyasszonyt keresett unokaöccsének Szürke Felhőnek. Több se kellett, követeket küldött hát Ezüstholdhoz és megkérte a kezét. Jegyajándéknak pedig na mit adott? Egy csodálatosan szép, szivárványszínben tündöklő gyöngyházgolyót, egy valódi igazgyöngyöt küldött. Ezüsthold belenézett s meglátta benne Szürke Felhőt. Nem is kellett többet nógatni, úgy elkezdett a szíve dobogni.

 De jaj mi történt? Ezüsthold nagy zavarában a gyöngyöt elejtette, belepottyantotta egyenesen a Balatonba. A sirályok rémülten néztek utána, ó jaj, eltűnt az a víznek fodrába. Bizony beleesett. Ezüsthold pedig csak könnyezett.  Sírt három órát és három percet, akkor egy jó ötlete termett: Gondolta nem ül itten búval szomorítva a fejét, bágyasztva a lelkét. Valakit megkér. Kell a segítség! Kérte a szárcsát, hogy bukjon le érte, de a szárcsa nem tudott lebukni olyan mélyre. Kérte a hattyút, de a hattyú sem tudott lebukni a tó fenekére. A nádi rigó a kérést hallotta, de megoldani nem tudta. Szegény Ezüsthold már-már feladta, de ekkor a tó tükre fodrozódni kezdett s előtűnt a tóból egy barna hajú tündérgyermek.

–Miért sírsz Ezüsthold? Mi nyomasztja lelked?—Kérdezte, s várt, mert késett a felelet.

–Mondd el kérlek! Ha tudok segítek.—Tudakolta tovább, s kiült egy kőre, kicsit odább.

— Beejtettem a tóba szerelmem zálogát, a vén Visszhang jegyajándékát. Nékem küldte a kezemért cserébe. Választottam pedig Szürke Felhő lenne. Fényes igazgyöngy, szivárványgolyó, nélküle nem visz Tihanyba a hajó. – Ezüstholdnak hangja halk volt, tolla szürke, újból eleredt a könnye.

–Ha tudok, segítek.—Szólt a tündérgyermek, s azon nyomban a tó fenekére nézett.

Meglátta mindjárt a gyönyörű golyócskát, keresni sem kellet csak kinyújtani markát. Hanem jaj, mikor nyúlt volna érte éppen, egy balatoni fogas bekapta egészben. Gondolta, ilyet még úgyse evett, de remek. Remek is lett volna, de fogára nem illett a golyó, mivel túl kemény volt, ó. Mérges lett a fogas, hogy a talált gyöngy ehetetlen, jó messzire el is köpte a kis telhetetlen. A repüléstől a golyó pörgött és forgott, s a fenék iszapjába fúródott. Volt nincs, hova lett? Ki mondja most meg gyerekek? 

Szóval, betakarta a homok s felette a hullámok fodra, teljesen elborította. De a tündérgyermek nem adta fel a keresést ilyen könnyen, s sípjával magához hívta a halakat menten. Megmondta, aki megtalálja, vendége egy híres lakomára. Volt is vállalkozó nem egy, megszámolni nem elég a két kezed. Keresték egy nap, keresték két nap, harmadnap egy szeleburdi kis hal a felszínre hozta. Amúgy is szeretett az iszapban turkálni, a sok homokot átszitálni. Nohát, hogy örült a tündérgyermek, nézte-nézte! Szerencse, hogy nem maradt az iszapban örökre! Kézbe vette, simogatta, Ezüstholdnak általadta. Által adta, által ám, lett is nagy dínomdám! Dínomdánom lakodalom, senki sem mondta, hogy pardon. Hanem hogy hejehuja, haj.

 

Legszebb  madár  a  siráááály,  ő  az  igazi  kiráááály!!!

Itt  áll  büszkén  Szürke Felhőőőő,  napsugárban  fürdőzgetőőő!

Ezüsthold   lett  néki   párjaaaa,  szárnyuk  a  világot  járjaaa!

 

Szóval az egész balatoni sirálysereglet erre az egyetlen szigetecskére érkezett. Rákaptak a moszatra, jutott belőlük minden parton veszteglő csónakra. Jutottak minden nádszálra, az öbölben ringatózó bárkákra. Csapkodtak a szárnyak, táncoltak a lábak. Feljött a hold, ilyen csuda buli itt még sose volt.

Aztán hajnaltájban elfáradt a násznép, pirkadni kezdett, még most is látom  az egészet.

Mégpedig hogy merre láttam? Hát…, a partnak egy kis zugában. Szusszanó, furcsa hajnalon ott üldögéltem én, egy kisebb zsombékon.  Pont Balatonbogláron.

 

Aztán meg, hogy mindez igaz-e vagy sem?…Nem tudhatom, de azt igen, hogy a Balatonban csak egyetlen egyszer volt igazgyöngy, az se sokáig, csak három napig, három óráig és három percig.