A daru

2010 április 6. | Szerző: Sebesty |

 

A   daru

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer ősszel a határban, hogy egy elfáradt daru álldogált magában. Társai messze jártak már, de ő nagyon fáradt volt, azt se tudta élő-e vagy holt.

–Majd reggel, majd reggel utánuk megyek, csak egy kicsit most pihenek. Pihenek egy kicsit, s eszem egy falatot, így hamarosan új erőre kapok.—Gondolta a daru, gondolta magában s komótosan lépegetett, lépegetett, lépegetett az út porában. Addig lépegetett, hogy tél lett s a Bokodi-tó partjára tévedt. No, de ilyet, tátva maradt a csőre, a tavon a jégnek sehol sem volt híre.

–Milyen szerencsém van nekem! Vagy káprázik a szemem? Amott fekete szárcsák sétálnak. Hogy higgyek ennek a furcsa délibábnak?—Nem értett semmit sem, maga elé nézett, ennyi furcsaság fejébe nem férhet.

–Biztosan álmodom, megcsípjem magam a hátamon?

–Nem, nem álmodsz és nem is vagy lázas, melegvízű tó ez, erőműnek tava, partján azért olvad el a természet hava.

–Ha szereted a halat, itt megerősödhetsz. Ebéded, vacsorád mindig lesz.

 

 Így teltek a napok és hetek, a telet lassan a nap ette meg. Volt hideg, volt zúzmara és vastag hópaplan, az idő vasfoga kortalan. Az égen csillagok, szikrázva fényesen, a telehold háromszor kedvesen, csendesen. Nézték az alvó madarakat, mélyre úszó bús halakat. Eltelt három hónap s egyszer aztán végre hajnali hatkor a nap vidáman karikázott az égre.  A nádas népe akkor három hattyút látott. Siklottak át a vízen, mint hófehér vitorlás e piciny tengeren.

–Honnan jöttetek, honnan jöttetek?—Kérdezi a sok csőr.

–Messziről, messziről.—Felelik először.

–Maradhatunk? Maradhatunk?—Sápogják harsányan. Nem várat a válasz:

–Nyugodtan, nyugodtan.

–Tavaly még költöttetek is.—Kotnyeleskedett egy kis szárcsa, neki is pont itt volt a háza.

–Nem messze van egy kényelmes zsombék. Ott, ott, egy kicsit amarrébb!

Örültek a hattyúk, nászi táncba kezdtek, körülállták a szárcsák, egy helyben nem ültek.

Mindenki boldog volt, udvarolt, vagy dalolt, fészekrakással vacakolt. Itt van, itt van, itt a tavasz, trillázták a fecskék. Megjött, megjött kuruttyolta a békanép. Volt most már élelem, jutott mindenkinek rendesen.

Csak a daru volt bús és szomorú, egyre punnyadtabb lett és szűkszavú. Szemét sokszor az égre fordította, de csak verebeket látott össze-vissza szálldosva. Egyszer aztán, amikor máshová nézett épp, az egyik szárcsa imígyen beszélt:

–Vadludaaak, vadludaaaak! Az égen repülnek! Ott fenn, ék alakban hasítják a leget. Gyakorolhatták eleget.

–Itt vagyunk, Itt vagyunk!

— Gyertek le pihenni, meg egy igazán jót enni!

–Hát te?—kérdezték a darut.

–Itt rekedtem, itt teleltem, gyenge szárnyam pihentettem. Láttátok-e társaim? Oda visznek lábaim.

–Láttuk, láttuk!—Válaszolták menten, s míg szólt a sok gigágá, új csapat jött világgá. Megérkezett egy újabb énekes madárcsapat. Letelepedtek fákra, bokrokra, nem forrt a szó a torkukra. Aztán leszállt a nap, elaludt a nádas, elaludt a madarak serege, csak a daru nézett a nagy semmibe. Társait kereste, szeme fel-le járt, hátha meglátja őket már. Így érte a hajnal, így látta a reggel. Lábait cserélve nézte és várta, hátha rokonai érkeznek a határba.

 

Dél felé járt az idő, legalább is a nap magasan járt már az égen, mikor végre egy darucsapat érkezett reptében. A mi darunknak több se kellett, rögtön víg táncokat lejtett. Reámosolygott egy szép, kedves darulány, s hogy, hogy szerettek egymásba az talány. Lépésről lépésre, érezték szívükben, összekapcsolódott életük lelkükben. Egymást többé el nem hagyták, a boldogságot ím megtalálták. Együtt jól ment az építés, zsombéksziget készítés.

Itt a vége. S, ha azt mondod: még ne, akkor csak menj valamilyen tópartra. Pont olyan jó, mint bármilyen sókamra.

 

Ha pedig még egy happy and-re vágytok, nem vagyok ugyan látnok, de hiszem és gondolom én, amit szíved kíván és lelked akar, meg is valósulhat hamar. Bízzál hát te is, légy vidám, s akkor életed szép mederben folyik ám. Folyik és folydogál, mint az Által-ér, mely sok mezőn és réten által ér.